árny lenyomatok

Minden a belső világunk tükörképe.

Ez csak egy elcsépelt kifejezésnek hangzik – és az is marad, amíg meg nem ismerjük az elme valódi mélységeit.

Az a valóság, amelyet legtöbben érzékelünk, mindössze a jéghegy csúcsa, nagyjából öt százaléka a teljes tartománynak. Ezen a kis területen élünk és hozunk meg döntéseket napi szinten.

A döntéseinket azonban számtalan olyan tudatalatti hiedelem befolyásolja, amelyek a mélyebb rétegekből terelnek minket az élet különböző irányaiba. Ezek gyakran olyan feldolgozatlan traumákból is adódnak, melyek energiái még annak ellenére is aktívak, hogy rég kitöröltük őket az emlékezetünkből.

És persze ott vannak a generációs lenyomatok, családi minták, sőt előző életekből hozott terhek is.

Na de hogyan kapcsolódik mindehhez egy festészeti vagy grafikai nyelv kibontakozása?

Úgy, ahogy minden más is.

A belső világunk lenyomatait vetítjük ki valamilyen formában. Még akkor is, ha ez egy öntudatlan folyamat. Minden személyes valóságon belső világok lenyomatai tükröződnek vissza.

Persze az, hogy a világ tükör, ma már csak egy elcsépelt kifejezésnek hangzik. Más hinni, és más tapasztalat útján átérezni, ahogy a tudatalatti átrendeződések idővel mennyire más körülmények, vagy akár alkotások formájában „vetülnek” ki.

Mi történik, ha ez a belső világ elkezd átalakulni? Mi van, ha leromboljuk, hogy újra tudjuk formálni az alapokat?

Számomra egy évekig tartó, intenzív gyógyulási folyamat alatt vált csak igazán kézzelfoghatóvá a válasz.

A leváló rétegek mögött megújuló energia.

2019-ben, amikor már egy éve voltam az Anamé kundalini program gyakorlója, a pánikbetegség hosszú küzdelem után egyik hétről a másikra megszűnt, és ami korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt, az hirtelen valósággá vált.

Megnyugodtam. A legnagyobb tömegben is.

Ennyi volt – gondoltam.

Néhány hét önfeledtség után azonban olyan energiákkal találtam szemben magam, amelyek a szorongás alatti rétegben pihentek megkövesedve. Olyan sűrű, szinte kézzelfogható gyerekkori érzésekkel, amik már rég el lettek temetve a tudatom mélyére.

Akkor értettem meg először. A pánikbetegség csak a jéghegy csúcsa volt.

A víz alatt kezdhettem el szembesülni azokkal az energiákkal, amik egészen odáig vezettek. A sűrű, szorongással teli absztrakt rajzokat aztán hirtelen felváltotta egy légies, teljesen más energiát képviselő grafikai stílus.

Még anélkül is, hogy bármit ki akartam volna fejezni ebből a folyamatból. Véletlennek tűnő időzítés.

Elszeparált érzések újra élése.

Na de, ne szaladjunk ennyire előre.

2017 tavaszán még nem volt megoldva a szorongás, csupán félre volt téve, hogy nyerjek egy kis időt és felzárkózzak a grafikus képzésen. Ezt egy reggelente bevett szorongásoldó tette lehetővé akkoriban.

Rengeteg küzdelem és próbatétel után valamelyest el tudtam fogadni, hogy csak átmeneti tünetkezeléssel tudtam ezt a problémát orvosolni. Még ha gyógyszerrel is, hálás voltam, hogy enyhültek a tüneteim, és bíztam abban, hogy néhány hónap múlva már mankó nélkül is menni fog a „nem szorongás”.

A félelmet aztán idővel egyre gyakrabban váltotta fel egy régóta nem jelentkező érzés.

Harag.

Először csak tervezés közben egy-egy félrehúzott vonal pendített meg bennem valamit.

„Hát még ez sem megy?”
„Nem hiszem el, bazdmeg.”

Ezek a pillanatok olykor felszínre hoztak egy soha ki nem mondott elégtelenségérzetet, ami akkor volt leginkább jelen, ha nem tudtam teljesíteni egy adott feladatot.

A hosszú téli elvonulás után mintha kicsivel jobban mögé tudtam volna látni. Átérezhetőbb volt – vagy nem is tudom. Nehéz ezt megfogalmazni, de mintha jobban ráláttam volna bizonyos érzések hátterére.

Honnan jöhetnek ezek a kellemetlen, hamis önképekre emlékeztető triggerek ?

Időnként már a düh egy olyan fokozatát éreztem, amelyet nem tudtam tovább a színfalak mögé rejteni.

Aztán lassan leülepedett mindez, és megfogalmazódott bennem egy kellemetlen felismerés. Azok a dolgok, amelyeket évek óta próbáltam tolvaj módjára elvenni másoktól – mint a figyelem vagy a szeretet –, valójában senki sem adhatja meg nekem. Még akkor sem ha tökéletesre teljesítem az adott feladatot.

Épp ellenkezőleg. Ebből csak visszautasítás születhet.

Mégis, bármennyire próbáltam tettetni, valójában nagyon is függtem mások elismerésétől és figyelmétől. És ettől majdnem felrobbantam.

Egy napon aztán hazaérve a suliból úgy döntöttem, hogy kipróbálok valamit. Halványan emlékeztem egy helyre, ahová sokat jártam ki gyerekkoromban. Kicsivel a város határán túl, Tete vagy Tetepuszta… azóta sem tudom pontosan.

Egyszerűen csak kiakartam üvölteni magamból mindent.

Menni kell.

Aznap, pár órával korábban szinte hazarohantam a suliból, hogy a mosdó szétverése helyett más módon engedjek ki. Azonban mire kiértem arra a bizonyos helyre, egyszerűen csak nyugalmat éreztem.

Márciusi madárcsicsergés. Sehol egy ember. Csak egy üres mező, a háttérben sűrű erdővel.

Mégis, hogy lehetnék itt ideges? – gondoltam.

Ha már idáig eljöttem, mégiscsak ki kéne próbálni azt, amiért itt vagyok.

Mégis… olyan életidegennek hatott a gondolat, hogy teli torokból kiüvöltsem magam.

– Mi lesz, ha valaki meghall?
– Látod, már megint az a kurva megfelelési kényszer…

És már kezdett is visszatérni. Egy érzés. Mintha lenne még itt valaki.

– Azért jöttem ki ide…
– Mert?
– Mert… haragszom.
– Kire?
– Azt hiszem…… az emberekre.
– Miért?
– Mert nem kapom meg tőlük.
– Mit?
– Szeretetet. Elfogadást.
– Azt csak te adhatod meg magadnak.
– De nem tudom, hogyan kell BAAAAAAAAAZDMEG.

És már kint is volt.

Megindult a lavina.

Teli torokból. Az összes ember, szülő, tanár, barát, akiktől úgy éreztem, hogy valaha vereséget szenvedtem… mintha mindenki egyszerre lett volna jelen.

És én csak őrjöngtem. Percekig.

Vihar.

Átéreztem azt a felszín alatt őrjöngő állatot, ami évtizedek óta próbálta tolvaj módjára ellopni mások energiáját. És mivel soha nem kaphatta meg, egyre inkább csak őrjöngött.

Őrjöngött egészen a balesetig és a pánikbetegségig, hogy megkapja azt, amit soha nem fog tudni igazán másoktól.

Talán ez volt az a pont, ahol először nézhettem szembe a bennem lakozó sötétséggel. Egy árnyvilággal. Mintha transzba estem volna a percekig tartó üvöltözés alatt.

Miután úgy éreztem, hogy kiürült minden, szédelegve leültem, és percekig csak bámultam magam elé. A felkavart indulatokat végül egy szokatlan nyugalom érzése váltotta fel.

Úgy 10 perc után lassan feltápászkodtam és a közeli erdő felé vettem az irányt.

Szinte csak madárcsicsergést hallottam, miközben egy szűk erdei ösvényre tévedve sétáltam előre az egyre békésebbnek tűnő erdőben. Végül egy tisztás közepén leülve becsuktam a szemem, és elkezdtem figyelmet gyakorolni.

Alaposan fel lett kavarva az állóvíz. Meditálás közben lassan félálomba repített a körülöttem morajló energia bizsergő érzete.

Később egy végtelennek tűnő szántóföld és egy ritkás erdő között fekvő elhagyatott úton tekertem, miközben a lemenő nap látványában gyönyörködtem.

Közelebb éreztem magamat magamhoz, mint valaha.

Tudtam, hogy olyan dolgok jöttek felszínre, amikkel rengeteg dolgom lesz. Mégis boldogsággal töltött el, hogy egy részem most már felismerte azt amit eddig tagadott.

Lebegés.

Néhány nappal később illusztráció órán épp egy naptárhoz készítettem rajzokat. Akkor már néhány hete ezen dolgoztam, de nem igazán tudtam túllátni a realista ábrázoláson.

Talán a tanulmányrajzokból indultam ki, nem is tudom. Akkoriban még a részletek aprólékos kidolgozásában láttam a szépséget.

Valójában, ha épp nem tanulmányokat készítettem, csak másoltam.

És azon a bizonyos napon egy pillanatra megint feljött az érzés.

Ahogy ránéztem, sugárzott belőle az a megfelelési kényszer, amit pár napja üvöltöttem ki magamból. Semmi kedvem nem volt folytatni a másolgatást.

Olyan képmutatónak éreztem magam ettől, hogy legszívesebben megsemmisítettem volna minden egyes aprólékosan kidolgozott, agyoncicomázott részletével együtt.

Ehelyett azonban hirtelen felindulásból fogtam egy darab papírt, két filcet és egy üveg tust, majd nekiestem.

És csak jött.

Jött minden, aminek jönnie kellett. Az erdő. A madarak. És az az energia, ami pár napja, az üvöltés után is ott maradt velem.

Szinte megizzadtam.

Olyan indulatot éreztem, hogy alig néztem a papírra, csak ott hagytam az asztalon, majd az ablakhoz sétáltam, hogy kifújjam magam.

Ott is maradtam percekig.

Eközben Szasza, az akkori tanáraim egyike, tett egy kört a teremben, és rápillantgatott minden készülőben lévő beadandóra. A terem másik végéből láttam, hogy pár lépés után ki fogja szúrni az enyémet is.

Kellemetlen érzés tört rám. Nem akartam.

Túl személyesnek éreztem ezt az energiát.

Végül csak annyit mondtam magamban: jó, nem érdekel.

Épp a mosdóba indultam volna, amikor meghallottam Szasza szokásos, kicsit mogorva, ugyanakkor szeretettel teli hangját:

– Ezt ki csinálta?

A szemem sarkából láttam, hogy pont a rajzom felett áll.

– Ez te csináltad, Dani?
– Igen – válaszoltam.
– Gyere ide.

Hirtelen életem első osztályfőnöki intője ugrott be.

Ahogy odaértem, egy hiperrealista rajzom és az imént összefirkált papír látványa fogadott egymás mellé téve.

– Ide figyelj, Dani.

Majd rámutatott a realista rajzomra.

– Ilyet tud mindenki.

Aztán a tusrajzra.

– Ilyet nem.

Ezt megismételte néhányszor, majd rám nézett és kifejtette:

– Ez végre őszinte. Nem úgy, mint azok a hiperrealista giccsek. Már bocsánat… Ebben te is benne vagy. Ebbe az irányba kéne tovább mennünk.

És akkor hirtelen leülepedett minden.

Ez a néhány nap a felgyülemlett indulatokkal, az erdő, a madarak – mintha mind a részét képezték volna ennek a csomagnak.

Valami történt ezen a ponton.

Mintha csak a bennem lévő árnyak vetültek volna ki.

Annyi év tagadás után egyszerűen szembe kellett néznem velük.

Enélkül egyszerűen nem lehetséges az emelkedés.

Az a bizonyos lenyomat.