deperszonalizáció

Tudatosítás.

Sokáig kerestem azt a bizonyos "testen kívüli érzetet" de eltűnt.
Legalább is látszólag.

Valahol mélyen sejtettem, hogy nem az volt az utolsó találkozásunk, ami csak még több félelemnek nyitotta meg az utat.
Ebben az a legnyomasztóbb, hogy úgy érzed, csak a háttérben lapít egészen addig a pontig, amíg a legkevésbé számítasz rá.

Korábban már írtam erről az ördögi körről.
Ez a félelemtől való félelem, ami egy időre teljesen ellökte tőlem az elengedés képességét.
Állandósult a készenléti állapot, ami még több energiámat emésztette fel.

Akkor már valahol tavasz elején járhattunk, amikor hosszas keresgélés után egyszer csak szembe jött velem egy leírás.
Megdöbbenve találtam rá arra, ami szembesített: Van definíciója a tapasztalataimnak.

Deperszonalizáció, vagy derealizációs zavar a hivatalos megnevezés.

Ezt egyszerre volt felszabadító és félelmetes olvasni – szembesülni azzal, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezeken keresztül megy.

Órákig ültem a laptop előtt különböző esettanulmányokat olvasgatva, miközben több féle nézőpontot is megvizsgáltam.

Neurológiai szempontból ez az állapot egy agyhoz köthető védekező mechanizmus.
A szorongás hatására az amygdala (riasztórendszer) túlaktiválódik, miközben a prefrontális kéreg megpróbálja lehalkítani a heves érzelmi választ.

Ennek eredménye lehet, hogy a személy érzéki tompaságot tapasztal, mintha nem ő lenne a testében.
Az insula (az agy önészlelésért és testérzetért felelős területe) alulműködik. Emiatt az agy nem kapja meg az érzelmi színezetet a tapasztaláshoz.

Tehát a deperszonalizáció gyakran egy úgynevezett disszociációs védekezés, amikor is a psziché leválasztja az ént az átélhetetlenül erős félelmektől vagy traumáktól.

De ironikus módon pont ez a "védekező mechanizmus" generálta a szorongásom legjavát, épp ezért nem állt össze a kép.
Hiszen ez nem egy morfium bódulatra emlékeztető álom, hanem egy rendkívül életidegen állapot, ahol nem csak a testérzetek, hanem az emlékek is hazugságnak tűnnek.
Én így éltem meg.

Nem vallottam magam sem materialistának, sem spirituális beállítottságúnak akkoriban.
Nem foglalkoztam ilyen kérdésekkel, egyszerűen csak jobban foglalkoztatott, hogy nyerek-e még egy doboz sört az akkor felbontott nyitófüllel.

Egy idő után mégis teret adtam egy másféle nézőpontnak, ami sokkal több nyitottságot igényelt, de ebből végül is sosem szenvedtem hiányt.

Spirituális megközelítésből ez az állapot egy kényszerített beavatás, betekintés olyan tudati rétegekbe, amelyek általában csak mély meditációban vagy transzcendens élmények során nyílnak meg.

Ha viszont valaki erre még nincs felkészülve, a psziché nem tudja integrálni az eseményt, ami szorongáshoz, pánikhoz vezethet.
Ez egy küszöbélmény – átmenet az ego azonosság és a mélyebb tudati tapasztalás között.

A deperszonalizációban könnyen megnyilvánulhat az, amelyet spirituális tradíciók írnak: "a világ nem olyan valóságos, mint gondoltuk".
A Maya (illúzió fátyla) lehullhat, de ha az egyén nincs rá kellőképpen felkészülve, nem szabadságot, hanem őrületet hozhat.

Nyitottságom ellenére nagyobb biztonságot sugallt a materialista megközelítés, azon belül is a kognitív viselkedésterápia.
Biztató volt, hogy van már egy kijárt út, ami erre az állapotra irányult.

A felismerés felszabadultságát azonban hamar felváltotta az elkeseredés, látva, hogy az esetek többségében gyógyszeres kezelésbe torkollik a folyamat.
Bármennyire is bizonyult hatásosnak a leírtak alapján, egyszerűen minden porcikám ellenezte.

Azért sem – gondoltam magamban.
E helyett egy terápiás csoport délelőtti ülésein találtam magam, abban bízva, hogy a kognitív viselkedésterápia majd visszahoz teljes valóságomban az életbe.

Legnagyobb meglepetésemre azonban nem csak szorongók voltak jelen, hanem olyanok, akik teljesen más jellegű problémákkal küzdenek.
Én voltam az egyetlen, mint a deperszonalizáció képviselője.

Volt, aki családi probléma vagy dohányzásról való leszokás miatt jött, de olyan is akadt, aki egyszerűen képtelen volt elviselni a kutyaugatást.

Őszintén megmondva, fogalmam sem volt, mit keresek ott.
Bármit mondtak, bármilyen tesztet is kellett kitöltenem, semmi újat nem kaptam.

Amíg tavaszodott és az élet fokozatosan felpezsdült körülöttem, én úgy éreztem, csak egy helyben toporgok, beleragadva a téli kopárság elszigeteltségébe.

Az elmúlt években ilyenkor egy percig sem lehetett otthon tartani, addigra azonban mintha a börtönömmé vált volna a lakás, ahonnan csak gyomorgörccsel hagytam el az átmeneti nyugalmat.

Furcsa ellentmondás, de ugyanakkor megjelent egy reménysugallat is időnként.
Nem tudom, honnan jöhetett, mert már régóta úgy tűnt, hogy minden így marad.

Valahol mélyen viszont mégis a bizalom szikrája ütötte fel a fejét, amely időről időre áttörte a reménytelenség fátylát 1-1 pillanatra.

Ez az érzés általában esténként talált rám, hogy aztán bekúszva az álmaimba egy alternatív valóságban találjam magam.
Itt nem volt szorongás, csak végtelen önfeledtség.

Pár hét után aztán egy film formájában megnyilvánulva talált rám ez a szeretetteli sugallat.

Ez egy elsőre jelentéktelennek tűnő, azonban fontos találkozás volt.

Ádám almái volt a film címe, ami akkor jó barátommá vált.
Egy nehezen beazonosítható groteszk dráma vagy fekete komédia, ami számomra akkor a hit eltorzult, de valahol mégis valós természetét mutatta be.

Azt, hogy minden a helyére kerül a végére, mint egy kirakós elveszettnek hitt darabkái.
Volt benne valami, ami akkor nagyon erősen megérintett.

Mintha csak a belső hangom vetült volna ki, hogy egy kis löketet adjon. Ezért éreztem, hogy személyesen nekem lett címezve.

Szinte minden nap beraktam, hogy szóljon a háttérben, hol főzés, hol edzés közben. Egyszerűen csak megnyugtatott, és kicsit el tudtam engedni a kontrollt.

Furcsa, hogy filmekből mennyi erőt vagy kitartást meríthet az ember.
Nekem ez volt az első találkozásaim egyike valami magasabb, pozitívabb árnyalattal, ami ennek a filmnek a formájában vetült ki a valóságomba.

Olyasmit sugallt nekem, mint korábban még semmi.
Valami szeretettelit, amihez könnyedén tudtam kapcsolódni még az akkori betokosodott meglátásaimmal is.

Az ember időről időre kap jelzéseket, kisebb-nagyobb beavatásokat, mindezeket az adott tudatszintjéhez mérve.
Ez is ilyen volt, talán a legelső, ami eljutott az éber tudatomig.

Ez a film megőrizte annak a néhány hétnek a nehéz, de valahol mégis gyönyörű érzelmi lenyomatát, ami azóta is sokat jelent nekem.
Mert már tudom, hogy mik vártak rám ezután.

Nem. Nem lettem megszabadítva egyik napról a másikra az érzéseimtől, és egy ideig pont az ellenkezője történt annak, amit terveztem.

Már a sokadik alkalommal lökött vissza a gödör aljára 1-1 erőteljesebb állapot, ami egy adott ponton átfordította a ragaszkodásomat a saját eszközeimhez.

"Elég volt, kell valami segítség, hogy ez elmúljon. Az sem baj, ha gyógyszer.”