MÁTRIX

Piros tabletta

A kertvárosi nyugalmat egy pillanat alatt felváltotta a folyamatos morajlást árasztó, túlzsúfolt városi atmoszféra, ahogy leszálltam a vonatról.

Üdv újra itthon – gondoltam magamban összeszorított fogakkal.

És abban a pillanatban meg is jelent egy ismerős entitás, akinek az árnyékát már az utolsó monori este óta egyre erősebben kezdtem érzékelni.

Ahogy megkaptam az első triggert, hirtelen vissza is tért teljes valóságában, hogy emlékeztessen: ezt korántsem oldottam meg egy kis friss levegővel.

Legalább azt már tudtam, hogy a szorongás a háttérbe húzódik, ha el tudok vonulni egy csendes helyen.
A gond csak az volt, hogy nem akartam remetévé válni.

Akárhogy is, legalább tudtam, hogy van egy kis oázis innen nem messze, ahol átmeneti nyugalomra tehetek szert.
Szinte honvágyam volt, annak ellenére, hogy csak pár napot töltöttem ott.

Valamit kaptam. Vagyis inkább visszakaptam valamit, amire úgy tűnt, már nagyon régóta igényem volt.
Magammal tudtam lenni egy kicsit, hogy befelé forduljak, és fontos kérdéseket tegyek fel.

Ez persze hamar feledésbe merült, ahogy a triggerek többszörös erővel zúdultak ismét rám az addigra már kiéleződött környezetben.
Hiszen Pesthez képest Monor egy ingermegvonással járó terápia volt.

Volt ez a „nem vagyok a valóságban” érzés, ami olyan szinten felerősödött, hogy lassan már a saját létezésemben sem voltam biztos.
Ezt tényleg csak a Mátrix c. filmhez tudom hasonlítani.

Mintha valami meghibásodott volna a csatlakozáson, amitől megváltozott az érzékelésem.
Egy eufória-szerű lázálomban éltem, ami napról napra egyre elviselhetetlenebb lett.

Valahol mélyen sejtettem ennek az egyik lehetséges okát, de nagyon nehezen ismertem be magamnak.
Kellemetlen téma, amit egy ideig még itt sem akartam megosztani.

Na mindegy.

15 éves koromtól elég sokat füveztem, aminek nagyjából két év múlva egy pánikroham vetett véget.
Másnaposan, igencsak frusztrált lelki állapotban estem bele egyszer, amitől kicsivel utána szívroham-szerű tüneteim voltak.

Erős halálfélelem tört rám, de senkinek sem mertem szólni, ezért hát fapofával ültem végig ezt a két órás szenvedést, miközben belül szinte megsemmisültem.

Nem éppen a legmegértőbb emberek között voltam, és talán féltem, hogy puhánynak, bénának néznének, ha kimutatnám az érzéseimet. Ezután volt még néhány próbálkozásom, de élvezni már soha nem tudtam.

Ez is a megfelelésről szólt, mint oly sok minden az életemben.

Én egy amolyan „underground” szubkultúrában nőttem fel, amiben az összes graffitis, koris, deszkás ismerősöm élt vele.

Röhejes ezt kimondani, de tizenévesen kínosnak éreztem, hogy nem tudok élvezni egy olyan dolgot, ami az egyik alappillére volt minden összejövetelnek. Ezért mindig valamilyen álszöveg mögé bújva próbáltam terelni a témát.

Végül 2015 őszén, amikor már hosszú hónapok óta küzdöttem a szorongással, úgy döntöttem, hogy veszek magamnak otthonra.

A régi idők emlékére.

Nem tudom, honnan jöhetett akkor ez az ostoba indíttatás, hiszen evidens volt az aktuális lelki állapotomból kifolyólag, hogy csak fel fog erősíteni mindent, ami akkor már hónapok óta tombolt bennem.

Talán a hedonista énem lázadt, de az is lehet, hogy meg akartam figyelni magam, miközben szembenézek egy régi traumával.

Lett is volna mit megfigyelni, ha már az első percben nem vesztettem volna el a kontrollt.
Olyan erejű pánikrohamot éltem át, ami szinte kilökött a saját testemből.

Nagyjából két óráig szenvedhettem hol a hideg zuhany alatt, hol a lakásban fel-alá járkálva. Végül egy takaróba bugyolálva meredtem remegve az előttem lévő gyertya halvány fényére egészen addig, amíg ki nem aludt.

Lehet, hogy más is volt még abban a pakkban, de erre soha nem kaptam választ.

Ezt az eseményt az elmém egy halálközeli traumatikus élményként mentette el, melynek bőven volt ideje ülepedni a néhány napra rá bekövetkező térdműtét, majd az ezt követő több hetes ágyhoz kötött elszigeteltség alatt.

Ez volt az a pont, ahol az összes rém kiszabadult a zsilipből, amit még azelőtt valamennyire vissza tudtam tartani.
Csak hab volt a tortán, hogy akkor már hónapok óta le voltam sérülve, ellehetetlenítve az egyetlen tevékenységtől, amellyel le tudtam földelni valamelyest a félelmeimet.

Tulajdonképpen benne maradtam abban az érzésben, amit akkor ott átéltem.

Sok hasonlóság volt, de mégis más.

Mintha átlátszó lennél, vagy félig kívül lennél a fizikai testeden.
Az emlékeid ellenére minden és mindenki életidegennek tűnik, mintha az elméd máshogy fordítaná a téged ért ingereket.

Lehet, hogy itt megnyílt egy olyan réteg a tudatalattimba, amire még egyáltalán nem voltam felkészülve.

A kék kapszulát kellett volna bevennem, de már nem volt visszaút.

Volt egy különösen rémisztő eset, amikor ez az érzés tetőzött néhány pillanatra.

Valahol a Deák téren „terápiás séta közben” egy komoly történés zajlott le bennem, miközben épp próbáltam beszélgetéssel oldani a szorongást.

Egy mondat közepén hirtelen mintha két részre szakadtam volna.

Egy, aki beszél és egy, aki kívülről hallgatja.

Én néhány másodpercre az utóbbival azonosultam, amihez kevés testérzet kapcsolódott. Csak egy tompa tudat, ami hullámszerű, szinte már zsibbadás-érzettel lökött vissza a valóságba. Vagy nevezzük akárhogy…

Ez nagyjából 3 másodperc volt, majd mire arcon vágott a felismerés, hogy ott vagyok, olyan erős rettegés tört rám, mint még azelőtt sosem.
Szinte köszönés nélkül menekültem el pánikolva.

Akkor már néhány hete visszavettem a cigizésből, de ezután az élmény után rögtön egy dohányboltban kötöttem ki.

Otthon a körfolyosón állva cigiztem, miközben hazaért anyám is, aki soha nem nézte ezt jó szemmel – de akkor egy cseppet sem érdekelt.

Látta rajtam, hogy történt valami.
És én meg is próbáltam neki kifejteni a saját szavaimmal a két órája átélt traumatikus élményemet.

Ő akkor már tudatosan foglalkozott magával egy ideje.
Mondhatni, nem igazán volt materialista.

Sokat meditált, és gyakorlója volt az Anamé Kundali programnak is (amit majd később részletezek).
Egy kis csönd után azt mondta:

– Lehet, hogy ez egy jó dolog. Csak én még nem látom.

Mosolyogva gyújtottam rá még egy cigire, és közben azon gondolkoztam, hogy mi lehet ebben a pokoli érzésben bármi, ami a javamat szolgálná.

– Nem tudom mi ez, de úgy érzem, hogy már soha nem lehetek jól.

– Meg fogod oldani Dani. Ne izgulj.

Én csak erre a rövid részletre emlékszem a beszélgetésből, meg arra, hogy nagyon sokat adott akkor ez nekem.

Ez a nap szinte az összes energiámat felemésztette.

Félig elterülve meredtem a laptopomra, miközben egyszer csak szembe találtam magam egy videoklippel a YouTube-on.

Egy számomra ismeretlen arc szövegelt annak a sportnak a szeretetéről amit még a térdsérülés előtt én is nap mint nap átéltem. A stílus nem igazán volt az én világom de a hangulat nagyon megérintett.

Az a négy perc valahogy emlékeztetett arra, hogy van egy cél az életemben amiért érdemes küzdenem. Hisz még mindig volt bennem valahol mélyen egy akkora szenvedély ami nagyobb volt mindennél ami le akart nyomni.

Ez nekem akkor adott egy löketet ami azt sugallta, hogy valami nemsokára átfog fordulni, csak folytasd.

Nem véletlenül talált meg. Azóta is annak az időszaknak a lenyomataként él bennem.