VARÁZSLAT

2016 végére valami nagyon megváltozott bennem.
Az elmúlt másfél évben megtapasztalt próbatételek addigra háttérbe szorították a mindenre és mindenkire cinikusan tekintő énemet.

Helyette egy mélyebb és elfogadóbb oldalam kezdett napvilágot látni, akivel egyre gyakrabban folytattam beszélgetéseket a délutáni elvonulós rajzterápiám során.

Nehéz ezt megfogalmazni, de annyi év „szereplés” után mintha biztonsággal töltött volna el a magam felé táplált őszinteség.
Az a sok szorongás és halálfélelem idővel közelebb vitt egy magasabb énemhez, aki az adott szintemhez mérten rá tudott mutatni bizonyos kompenzációs mintákra.

A gondosan felépített, és annyi évig fenntartott szerepeim a belső küzdelmek során elkezdtek repedezni, végül 2016 végén omlottak le annyira, hogy képes legyek kapcsolódni egy új minőséghez.

Ennek volt megnyilvánulása a művészetterápia, amit én akkor az ember- és térábrázolás alapjainak elsajátításában éltem meg a délutáni elvonulásaim alatt.

Formák és árnyékok kapcsolata. Szén tanulmányok a műterembő.

Ez valami egészen új volt számomra.

Az alkotás egy újfajta elégedettséggel töltött el, miközben mélyebben kapcsolódhattam magamhoz a sok egyedül töltött óra alatt.

Nem játszhattam tovább a szerepeimet, hiszen az ezért érzett tudatalatti bűntudat is része volt a szorongás hátterében álló mozaiknak.

Persze ez a felismerés a jéghegy csúcsának csak egy kis darabja volt, és tudtam, hogy a gyökérok feltáráshoz sokkal mélyebbre kell leásnom.
Csak még nem tudtam, hogyan.

Azt viszont ösztönösen éreztem, hogy az elmúlt másfél év minden nehézségével együtt egy jóindulatú „tanulócsomag” volt, ami arra ösztönzött, hogy tudjak meg még többet magamról.

Addigra megszületett bennem a hajlandóság is.

Ismerkedés az emberábrázolás alapjaival.

2016 novemberében már csak egy apró lépés választott el egy magasabb lépcsőfoktól.
Ebben segített nekem Gyula.

Gyula egy… hogy is mondjam, mindig is különös, kicsit sem átlagos ember volt a szememben.
A gyógyítókat, terapeutákat valahogy mindig is másnak, talán visszafogottabbnak képzeltem el, mielőtt őt megismertem.

Ő viszont nyugodt szívvel küldött el a picsába, ha nem érzett rajtad szándékot vagy őszinteséget.
Kicsit sem hárított, vagy mondta azt, amit hallani szeretnék, és pont ettől éreztem rajta azt a fajta tisztaságot, ami akkor még nagyon új volt számomra.

Nyugalom és szeretet sugárzott belőle.

Először anyám – aki akkor már pár éve ismerte – említette, és egyben tanácsolta, hogy látogassam meg őt.
„Talán jót tenne, ha tágítana egy kicsit a látásomon.”

Ha 2016 előtt említi, valószínűleg meg sem hallom, viszont addigra már tűkön ülve vártam, hogy találkozhassak valakivel, aki talán tényleg megérti, min megyek keresztül.

Gyula azelőtt Amerikában élt, ahonnan akkor már néhány éve hazaköltözött, sok gyógyítói és terapeutai tapasztalattal a háta mögött.

November utolsó péntekjén indultam el hozzá a külváros egy eldugott szegletébe.
Már az odafelé vezető úton is egy érdekes, felkavarodott állapotot éreztem a gyomromban, ami egészen addig a pillanatig tartott, míg ajtót nem nyitott.

Egy kellemes hangulatú, tiszta és rendezett lakásban találtam magam, szemben Gyulával, akit akkor olyan 55–60 közöttinek ítéltem meg.

Emlékszem, egy gyors kézfogást követően már az elején megjegyezte mosolyogva:
„Érzem, hogy dohányzol.”

Nem volt a szavaiban számonkérés, én mégis magyarázkodni és mentegetőzni kezdtem – pont ahogy akkoriban az ilyen helyzetekben.

Gyula, intuitív terapeuta módjára, már az első szavaimból leszűrt egy hozzávetőleges irányt, hogy merre lenne érdemes haladnunk az ülés alatt.
De azért megkért, hogy meséljek.

És én meséltem is.
Mindenről.

A pánikzavarról, az elmúlt másfél év küzdelméről, arról, hogy nem tudtam máshogy, csak gyógyszerrel csillapítani a szorongást.
És hogy bármennyiszer próbáltam letenni a dohányzást, sosem sikerült.

Gyula nagyon jól tudott kérdezni.
Sok olyan dologra rávilágított ezáltal, ami talán eszembe sem jutott volna.

Például a reggeli gyomorgörcseim és a cigizés okozta önmarcangolás kapcsolatára, ami akkor már hónapok óta a reggeleim részét képezte.
Sokat beszélgettünk erről.

Azelőtt talán végig sem gondoltam, hogy mi fog megváltozni, ha túl leszek a találkozáson.
Nem volt a fejemben konkrét téma, amivel dolgoznék, ehelyett inkább a kíváncsiság hajtott.

Gyula azonban nem ezt akarta kielégíteni.
Ehelyett konstruktívan kérdezett és hallgatott, miközben leszűrt a szóhasználatomból bizonyos dolgokat, tudatalatti hiedelmeket stb.

Ez is a térkép egy része volt.

– Na. Akkor megnézed, mivel foglalkozom? – kérdezte az akkor már legalább másfél órája tartó ülésünket követően.

– Hát persze – mondtam, miközben valójában úgy éreztem, hogy már maga a beszélgetés is egy lórúgással ért fel.

Ezt követően egy masszázságyon elterülve, addigra szinte már félálomban hallgattam, ahogy Gyula körbe-körbe sétálva a testem különböző pontjai felett legyez a levegőben.

A bugyutának és gyakran nevetségesnek beállított, elszállt „spiri” archetípusokból az én hiedelmeimre is ragadt bőven, így hát megjelent bennem egy kis ellenállás.

„Ha ezt a haverjaim látnák…” – gondoltam magamban.

Mégis, az előítéleteimet félretéve olyan fokú biztonságban kezdtem el érezni magam, mint azelőtt soha.

Nem volt érintés, mégis tompa, nyomásszerű érzeteim voltak, melyek a testem teljesen kiszámíthatatlan pontjain jelentek meg.

Nyugalom telepedett rám, miközben kíváncsian vártam a további tüneteket.
Ezek azonban csak nagyon ritkán, akkor is alig érzékelhető módon jelentkeztek.

Egy kicsit talán csalódott is voltam emiatt, mert valamilyen nagy katarzisra vártam, viszont nem voltak sem fehér fények, sem dimenzióváltás.

Miután végzett, megkért, hogy nagyon óvatosan és lassan kezdjek feltápászkodni.

Így is tettem, viszont mindezek ellenére hirtelen olyan erős émelygés tört rám, hogy képzeletben már a szőnyegről sikáltam fel a hányásomat.

Szerencsére ez a meglepő tünet még azelőtt megszűnt, hogy a WC-hez értem volna.
Néhány nagy levegőt követően megmosakodtam, majd a tükörbe nézve olyan csillogó szemmel és kitágult pupillákkal tekintettem vissza magamra, hogy szinte megrémültem magamtól.

Zavarodottan tértem vissza Gyulához és leültem egy közeli bőrfotelbe, hogy átbeszéljünk még egy-két dolgot útravalónak.
Miután megkérdezte, hogy vagyok, feltűnt, hogy minden annyira szokatlanul tiszta, hogy szinte már hallottam a körülöttem vibráló energia morajlását.

Éppen belekezdtem volna a következő mondatba, amikor hirtelen minden annyira… viccessé és komolytalanná vált, hogy nevetni kezdtem.

Nem tudom miért. Egyszerűen csak felszínre tört és kezdett irányíthatatlanná válni.

A nevetést lassan felváltotta a röhögés, majd szinte már a földön fetrengve küzdöttem a könnyeimmel.

Egy idő után már Gyula sem bírta tovább, és ő is röhögni kezdett.
Nehezen hagytuk abba, de végül nagy nehezen csak kinyögtem:

– Mi volt ez?
Úgy érzem, mintha el lennék varázsolva…

– Ez nem varázslat – mondta komolyra váltott tekintettel.
Egyszerűen csak kapott egy nagyobb impulzust a tested.
Quantum érintéssel dolgozom. Ez egy technika az ezerből. Mindenki számára elérhető.

– De hogy lehet, hogy a kezelés közben nem éreztem semmit?
Azt hittem, hogy erős fizikai tüneteim is lesznek.

– Hát mert annyira be vagy feszülve, mint a beton. Főleg a lábaid.
Csoda lett volna, ha bármit is éreztél volna. Ezzel nem ártana még dolgozni…

Hirtelen beugrott a térdműtét és az azt megelőző hat évnyi lépcsőről ugrálás és korláton csúszkálás.

Na meg a bemelegítés és a nyújtás elbliccelése.

Egy hosszabb csúszás pillanata 2014-ből.

Beszélgettünk még kicsit a kezelés alapelveiről, majd egy kézfogást követően útnak indultam.

Zavarodottan, leszedáltan, mégis nyugalomban.

Nem is csak a kezelés…
Már a beszélgetés alatt, sőt az első perctől kezdve mintha megérkeztem volna valahová.

Az egóm válaszokat akart, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy megadjam.

Mi történt?
Hogy lehet, hogy ilyen erősen éreztem?
Hiszen hozzám sem ért a kezelés alatt.

Mindaz, amiket Gyula mondott.
Arról, hogy ez nem varázslat, hanem elérhető mindenki számára.

Ez mind igaz?

Részlet Richard Gordon, Quantum érintés című könyvéből.