SZEREPEK
A „szenvedő” szerepét rengetegen – köztük sok művész is – egy életen át viselik.
Sokan olyan szenvedéllyel és merészséggel alkotják ki magukból ezt az energiát, amelyre egy kevésbé sebzett ember nem is lenne képes.
Ez nem erőltethető: vagy jön, vagy nem.
A szenvedés lehetséges előnyeit számtalan módon lehet önkifejezésre felhasználni, ugyanakkor veszélyes dolog is beleragadni.
Néhányan olyan szinten felveszik ezt az identitást, hogy végül az életük meghatározó részévé válik.
Végső soron ez is egy romantizált, téves hiedelmeket kompenzáló szerep.
És mint minden szerep, előbb-utóbb kiégéshez vezet.
Lehet, hogy valahol, valami annyira fájt, hogy idővel könnyebb volt elfedni, és eljátszani az ellenkezőjét, bizonyos előnyökre szert téve ezáltal.
Elismerésre, figyelemre stb.
Hosszú a lista.
Talán egy korábban átélt traumát kompenzálunk azóta is, miközben egy mélyebb szinten már rég letiltottuk az érzéseinket, hogy ne kelljen újra átélnünk a fájdalmat.
Ha viszont nincs feloldva egy „szívtörés”, a minta újra és újra más köntösben ismétlődik.
Lehet, hogy különböző élethelyzetek formájában, de a háttérben mindig ott lesz a fel nem oldott gyökérok energiája.
Sokan egy hamis életérzésre építve teremtik meg ezzel a személyes valóságukat, amelyben a letompított, kiégett érzéseik mögé bújva megszépítik a szenvedést és az azzal járó lehetséges előnyöket.
Pl. az önkifejezést.
Ez egy ördögi kör amiben mi magunk teremtünk.
A felszínen persze nem mindig egyértelmű, mert a hiedelmeinket kivetítő tudatalatti és a tudattalan elme mozgatja a fő szálakat.
Iniciálé, 2017 — egy korai grafikai időszak lenyomata.
„A szenvedés is az élet része”
„Ettől is olyan mély.”
„Van ebben valami szép és különleges.”
Menj a…!
Sok ilyen szponzoráló gondolat fut a háttérben.
Ahogy másoktól, úgy az elvont művész perszónámtól is hallottam ehhez hasonló önsajnáltató, felelősséget elhanyagoló, és szenvedést romantizáló „bölcsességeket”.
Pedig nem a szerepet, hanem a változásra való nyitottságot kellene elfogadnunk.
A képességet és hajlandóságot önmagunk megismerésére, hogy a traumáinkat kompenzáló szerepeket elengedve bevállaljuk önmagunkat.
Na de hol, és milyen módon találjuk meg „önmagunkat”…?
Nem máshol, mint a traumáink alatt, azokat feloldva.
Egy regressziós folyamat megnyílvánulása 2020-ból.
További illusztrációk →
Ez egy hosszú és összetett folyamat, amely alkotó szemmel érdekes lenyomatokkal is megnyilvánulhat a külvilágban.
Nem fogod sem önmagad, sem a kirendelt életcélodat megtalálni egyik napról a másikra. Ez inkább egy lassan kiforró kapcsolódás, amelynek néha csak utólag látsz rá bizonyos részleteire.
Ha tudatos figyelőként megtapasztalod, mennyire máshogy reagálsz például bizonyos szituációkra, mint azelőtt néhány hónappal vagy évvel.
Ha látod, mennyire más dolgok érdekelnek, mennyire máshogy fejezed ki magad, mennyire más a közérzeted stb.
Végtelen folyamat.
2016-ban még nem gondoltam volna, hogy az állandóan otthonról menekülő, nagyhangú, eszement énem hamarosan megszűnik létezni.
Annyi év tombolás után egyszerűen kiégett, és végül egy „mintamegszakító” baleset rombolta le az utolsó tartópilléreket.
Ezt követően lassú kapcsolódás kezdett kibontakozni egy másik, évtizedek óta elszeparált énemmel.
Egy hosszú folyamat legelső látható jelei mutatkoztak meg.
Organikus benyomások 2019-ből
A művészetben való kibontakozás is a változás egy olyan megnyilvánulása volt, amely végigkísérte a leváló rétegeim mögött feléledő új minőségeket.
Ezzel járt együtt.
Mind-mind más arcukat mutatták egy-egy új grafikai és festészeti stílus formájában.
Nem mintha ez egyik napról a másikra történt volna meg.
Mégis, viszonylag gyorsan, mindössze néhány év leforgása alatt zajlott le egy olyan mély gyógyulás, amely nagyban hozzájárult mindahhoz, amit megfogalmaztam illusztrációk és festmények formájában.
Mintha az ezzel járó energia formálta volna a gesztusok, vonalak és foltok jellegét, ami akkor még részben egy öntudatlan folyamat volt.
Azért mondom ezt, mert szakmailag mindig is elemezve álltam hozzá a munkáimhoz, viszont évekig nem hoztam összefüggésbe ezzel a folyamattal.
Utólag viszont azt látom, hogy a látásom kibontakozása összeköthető azokkal a pontokkal, amikor mélyebb szintre léptem a önmunkában.
Sosem akartam ezt ebben a formában kifejezni, sőt inkább elszeparálva tartottam, meghagyva ezzel az objektivitásomat. Sosem működött ez a “fesd ki magadból a fájdalmat” hozzáállás. Ha mély ponton voltam, leginkább csak feküdtem vagy kirándultam a közeli erdőkben.
Mégis, a nagy fordulópontoknál gyakran jelent meg egy-egy kibontásra váró új grafikai nyelv, amelynek jellege sokat elárult az éppen aktuális energetikai folyamatokról.
Szembenézés és oldás a szorongás gyökérokaival.
2018-ra már akkora nyomás alakult ki bennem, hogy az elkezdett oldások hatására egy feléledt vulkánként lövelltem ki magamból mindazt, ami a mélyben lerakódott.
Kőkemény regressziós folyamat kezdődött el.
Ennek intenzitása nagyjából két-három évig egy érzelmi hullámvasútként jelenítette meg a különböző transzgenerációs és főleg gyerekkori traumákból származó érzelmi lenyomataimat.
Aztán valami lassan átfordult, és bekövetkezett egy akkora változás, amit én valóságos csodának éltem meg.
Na, nem mintha ezután vége lett volna a folyamatnak.
Nem akarom úgy beállítani ezt az egészet, mintha én már túl lennék mindenen, Krisztusi tudatossággal stb.
Volt egy hatalmas csomagom, melynek kiürítése gyönyörű tapasztalásokat hozott, köztük egy családi átok, azaz a szorongásos depresszió tfeloldását, miközben megtanultam kapcsolódni egy magasabb, alkotó énemhez is.
Ez csak két dolog a listáról, amelyet az önmunka hozott el nekem.
Persze korántsem jelenti azt, hogy ne lenne több feloldásra váró csomagom.
Hajjaj…
Néhányan akik ismernek, most biztos elnevetnék magukat.
Az igazság az, hogy még bőven vannak elakadásaim az élet különböző területein, viszont azt tapasztalom, hogy az önmunkába fektetett idő folyamatosan old és javít ezeken.
Ez sok-sok munka, ami többek között a tudatalatti rétegek között megbújó „árnyak” integrálásáról és a traumák feloldásáról is szól.
Ez a feladat nem ér véget egyhamar.
Erdei textúrák megelevenedése.
Na de – hogy az elején kezdjem.
2016 őszén, mikor kezdett beszippantani a műterem, még nem gondoltam ilyenekbe bele.
Egyszerűen csak érdeklődéssel és átmeneti nyugalommal töltött el az az 50 négyzetméter, telepakolva szobrokkal, csendéletekkel és rajzpadokkal.
Három D-ből két D-be helyezni valamit korántsem volt egyszerű feladat, miután annyit másoltam fényképekről.
Komolyan úgy voltam vele, hogy: wow… én nem tudtam, hogy tudok ilyet.
Aztán az akkori önelégültségemet egy pillanat alatt lerombolták a rajztanáraim első reakciói.
„Nincsen tér, ez nem rajztudás.”
És igazuk is volt.
Valószínűleg nem én voltam az első, aki ezzel azonosította a tehetséget.
Egy tetováló ismerősöm mondta akkoriban:
„Nem lemásolod, hanem megérted, miért is van ott az az árnyék.”
Ez fontos különbség a jobb agyféltekés élményalapú másolás és a tudatos vizuális gondolkodásmód között.
Órákat töltöttem suli után a műteremben, miközben próbáltam elsajátítani ezt az újfajta látást.
A kockológia, bármennyire is szenvedéssel járt, hozott némi fejlődést a síkok és tengelyek feltérképezésében.
Vonalak helyett idővel már lazább skiccekkel, foltokkal dolgoztam, ami sokat segített az arányrendszer és a forma–tér viszony megértésében a kompozíció felvázolása közben.
Ez számomra a részletek iránti ragaszkodás elengedéséről is szólt, hiszen az élmény rajzolás legnagyobb élvezetét az apróságok kidolgozása jelentette számomra.
Itt viszont gyakran hátralépve, távolabbról látva kellett tudatosítanom a kompozíció kisebb-nagyobb tömegeinek arányrendszerét.
A sok elrontott tanulmány ellenére a lelkesedésem napról napra erősebb lett, és annyi év után végre a seggemen tudtam maradni a folyamatos, kényszeres rohanás helyett.
Talán akkor éreztem meg először a balesetem jótékony hatását.
Az elmúlt másfél év…
Felkavart, elszeparált, majd ahogy szép lassan leülepedett a por, elkezdett kirajzolódni egy másik irány.
