Szóval 2017-ben leginkább ez az „oda-vissza pattogás” zajlott a régi és valami új között.
Az önazonosság mintha kezdett volna kikopni a korábban még természetesnek tűnő tevékenységeket végző Daniból, akit egy új énem addigra már három lépés távolságból figyelt meg. Csendben, hol semlegesen, hol ítélkezve.
A régi ezt nagyon is érezte, ami egyre csak fokozta a lelkifurdalás feszítését minden egyes alkoholba fojtott éjszakát követően. Olyankor mintha egy belső párbeszéd zajlott volna két, de néha három vagy több belső hang között.
A leggyakoribb résztvevők rendszerint:
A hedonista.
A kritizáló.
És az elhagyatott.
„Csak így tovább….Kiváló úton vagy afelé, hogy te is belerokkanj ”
Bármennyi fenyegetést és kritikát kaptam, egyszerűen nem tudtam szabadulni. Épp ellenkezőleg, az önpusztító mintáim addigra mintha nagyobb erővel követelték volna a hozzájuk való ragaszkodást, mint bármikor korábban.
Talán mert addigra már bizonyos régi aspektusaim is érezték, hogy kezdünk valaminek a végére érni… Ezért hát bekapcsolt a pánik gomb, hogy megragadjanak mindent aminek rettegtek az elvesztésétől.
Az elme minden hiedelmet megvéd, függetlenül attól, hogy előnyös vagy sem.
Ezt akkor még nem tudtam, de a felerősödő ragaszkodás már egy pozitív jele volt a visszafordíthatatlan változásnak.
Visszatekintve olyan érzésem van, mintha valami leválasztott volna egy több generáció óta ismételt forgatókönyv állandó elemeiről.
Depressziós, szorongás, alkohol és ugyebár a gyógyszerek...
Kellemes csomag.
Talán észrevétlenül belesüppedtem volna mindazon hiedelmekbe, amik végső soron fenntartották volna. Hiszen az egyre gyakrabban jelenlévő lehangoltságot és szorongást eleinte még több pillanatnyi ingerrel próbáltam tompítani...
Az örömbe fojtott bánat, ugyebár.
Mintha csak békát kezdenél forralni egy lábosban.
Ki tudja, hová lyukadt volna ki a mintaismétlés, ha nem forró vízbe dobtak volna egyből.
Egy mintamegszakítás időnként csak olyan élethelyzetek közbeszólásával lehetséges, amelyek képesek egy lórúgásnyi lendülettel más pályára állítani. Na persze ez csak a kezdő rúgás. Onnantól rajtad múlik, hogy tovább haladsz-e az adott irányba.
Bizonyos aspektusaink mindenáron ki fognak állni a régit fenntartó hiedelmek mellett, hiszen védenek mindent, amit igaznak találnak – akárcsak egy önvédelmi funkció.
Hogy ez nálam miként nyilvánult meg a hétköznapokban?
Félelemmel, hogy lemaradok az „életről”. Legalábbis amiről azt feltételeztem, hogy az, ha már ennyire nyomatékosították. Hogy ez minden...
Az egyszer élsz típusú mentalitásra épített nihilista habzsolás, pillanatnyi kielégülések nyújtotta ingerekkel.
A baj akkor történik meg, amikor egy alapjaiban sérült és megrekedt gyerek találkozik egy alapjaiban hamis, tévutat szolgáló életmóddal. Amikor azok a bizonyos feldolgozatlan traumák egyre erősebben követelik a figyelmet, ez a fajta habzsolás nagyon hamar válaszúthoz fog érkezni.
Vagy elkezdesz kutatni, vagy maradsz és egyre erősebben kompenzálod a feldolgozatlan belső világodat.
A gond azzal van, hogy ezt meglépni szinte olyan, mintha árral szemben úsznál. Sokan megpróbálnak majd visszatartani, hiszen azonnali triggerként élik meg, ha valaki nem a velük ismételt mintát űzi szinkronban.
Leválni és megszakítani időnként pedig olyan, mintha egyet jelentene a halállal.
Éppen ezért sok esetben bizonyos magasabb aspektusaink teszik meg azt a bizonyos kezdő rúgást. Nálam a lesérülésben, majd az azt követő, mindenemet leuraló pánikzavarban nyilvánult meg.
Micsoda ajándék...
És tényleg.
Habár ez egyszer sem jutott eszembe azokban az időkben, amikor még a sarki boltba való eljutás is halálfélelemmel járt.
Akkoriban mintha az elődeim által elkövetett hibák súlyát kezdtem volna el érezni. Egyfajta erős bűntudatból származó szorongás, amely a nappali órákban és a lakáson kívüli minden pillanatban jelen volt.
A kezdeti időkben még több alkohollal kezeltem a frusztrációt, de hamar rájöttem, hogy a másnaposság alatt ezek az akkor még megmagyarázhatatlan tünetek sokkal inkább felerősödnek.
Így hát idővel nem maradt más választás, mint a leválás.
A határozott beleállás helyett persze kettőt előre és egyet (vagy többet) hátra. Így ment ez egy darabig.
Talán akkor kezdett körvonalazódni bennem a felismerés, hogy az, amit évek óta ismételtem, több volt, mint ártalmatlan kamaszkori züllés.
Ha még a legerősebb pánik sem képes eltántorítani valamitől, amiről már rég le kellett volna válnom, akkor ott sokkal erősebb kötelékről van szó.
Ezért kellett az a bizonyos lórúgás.
