másnap

A lépteim alatt hallatszó, ropogó hó megnyugtató ütemére meditáltam, miközben a metronómszerű ismétlődés egyre mélyebb, szinte transzszerű állapotba juttatott.

Egy decemberi este, valamelyik kihalt külvárosi utca mentén.

Nem volt miért aggódni, mert nem volt mit látni, csupán az utcalámpák fényében feltűnő hópelyhek táncát egy feketére festett vászon előterében.

Otthon voltam.

A lehető legtávolabb attól a bizsergető szorongástól, melyet leginkább a nappali órák alatt tapasztalt vizuális érzékelés váltott ki.

A fény olyankor annyira kiélezett mindent, hogy a szemeimmel feldolgozott képkockák csak egy torz szűrőn tudták hozzám eljuttatni a bejövő információáradatot.

Mintha valamilyen videojáték egyik öntudatra ébredt NPC-karakterének kétségbeesését éltem volna át.

Igen, azt hiszem, így tudom legjobban körülírni azt a megfoghatatlan érzést, melyet a szaknyelv csak deperszonalizációs zavarnak bélyegez.

Itt, a sötétben viszont még semmi olyannak nem voltam tisztában a definíciójával, ami az aggodalom legcsekélyebb okát is adhatta volna.

Csak egy lepelként rám terülő, védelmező fekete üresség, amin kívül nem ismertem semmi mást.

Mintha még meg sem születtem volna.

Aztán egy képszakadással valami hirtelen megváltozott, és a nyugalmat sugárzó minimál képeket egy furcsa, izzadsággal és rossz szájízzel összemosott biztonsághiány-érzet váltotta fel.

A gyorsan emelkedő hőmérsékletre reagáló testérzetek rövidesen olyan mélyre kúsztak álmomban, hogy végül kénytelen voltam elhagyni azt.

Végül a szívverésem keltett.

Ébredés előtt sokkal valóságosabbnak tűnt minden, mint azután. Még a madárcsicsergés sem hatott megnyugtatónak, éppen ellenkezőleg, a frászt hozta rám, ahogy minden más is abban a pillanatban.

Tudtam, hogy fent vagyok, de nem éreztem.

A tompaság mögött átszűrődő első halvány testérzetek között. Rossz szájíz, tapadós nyelv, fejfájás, fülzúgás és hasmenés. Kezdett összeállni a kép.

Épp a részegség és másnaposság közötti mezsgyén fekszem. Elvégre sokan elkövetik azt a hibát gyógyszeres kezelés alatt, hogy isznak rá.

De hol?

Hol a picsában csináltam meg megint a hülyeséget?

A zebegényi strand egy eldugott szegletén hirtelen, megvilágosodásszerű érzettel tört rám a felismerés.

Hát persze. A sulis gyakorlat. Vagy mi...

Nevezzük inkább alkotó-, vagy befelé figyelős tábornak.

És akkor hirtelen bevillant.

Úgy hajnali kettő körül, mire már túlságosan is beleszédültem az összemosódó csillagok látványába, hirtelen felindulásból útnak indultam. Nem tudtam pontosan merre, csak egyenesen előre.

Akkoriban voltak olyan dolgaim, amelyeket kellő információ hiányában hajlamos voltam túlromantizálni.

Az a bizonyos árnyék is közéjük tartozott.

Nem tudom... részegen mintha felerősödött volna az a furcsa sötétség iránti vonzalom, amely abban az állapotban szinte már egy kézzelfogható feminin jelenlétté sűrűsödött.

Ez az érzés nem először jelent meg. Időnként álmaimban éreztem, hogy szó szerint elragad, és elhúz az ismeretlenbe, én pedig, amennyire rettegtem, annyira élveztem.

Sosem mertem teljesen átadni magamat, mert az utolsó pillanatban rám törő halálfélelem mindig felébresztett. Olyankor előfordult, hogy percekre lebénulva feküdtem, mozgásképtelen állapotban, miközben a háttérben éreztem a jelenlétét.

Nagyon furcsa, szexuális izgalomhoz hasonló, de mintha mégis megállna azon a határon, és egy bizsergő, nem evilági izgalom libabőrszerű érzése uralna le.

A sötétben bolyongva éreztem, hogy miközben a józan énem őrjöngve ellenkezik, egy másik egyre erősebb késztetést érez, hogy végleg átadja magát.

A halál és mindaz, ami mögötte van, valahogy a legszebb és legkívánatosabb dolognak tűnt, amit csak érezhetek. És ez a valami egyfolytában csak ezt erősítette.

Mindössze néhány képfoszlány ugrott be valami kurva nehézről, amin időnként elterülve megpihentem, hogy erőt gyűjtsek a további céltalan bolyongáshoz.

Végül valahol a Szőnyi-tábor alatti strandon kötöttem ki.

Mire elszívtam az utolsó cigimet, a sötéthez alkalmazkodó szemeim képesek voltak egy támpontot kiszúrni, hogy így ellensúlyozzák a hányással fenyegető, folyamatos szédülést.

Nem hittem volna, hogy ez majd ott folytatódik, ahol abbamaradt.