másnap
A lépteim alatt hallatszó ropogó hó ütemére meditáltam, miközben a metronómszerű ismétlődés egyre mélyebb, szinte transzszerű állapotba juttatott.
Egy decemberi este, valamelyik kihalt külvárosi utca mentén.
Nem volt miért aggódni, hiszen nem volt mit látni, csupán az utcalámpák fényében feltűnő hópelyhek táncát egy feketére festett vászon előterében.
Otthon voltam.
A lehető legtávolabb attól a bizsergető szorongástól, melyet leginkább a nappali órák alatt tapasztalt vizuális érzékelés váltott ki.
A fény olyankor annyira kiélezett mindent, hogy a szemeimmel feldolgozott képkockák csak egy torz szűrőn tudták hozzám eljuttatni a bejövő információáradatot.
Mintha valamilyen videojáték egyik öntudatra ébredt NPC-karakterének kétségbeesését éltem volna át.
Igen, azt hiszem, így tudom legjobban körülírni azt a megfoghatatlan érzést, melyet a szaknyelv csak deperszonalizációs zavarnak bélyegez.
Itt, a sötétben viszont még semmi olyannak nem voltam tisztában a definíciójával, ami az aggodalom legcsekélyebb okát is adhatta volna.
Csak egy lepelként rám terülő, védelmező fekete tér, amin kívül nem ismertem semmi mást.
Mintha még meg sem születtem volna.
Aztán egy képszakadással valami hirtelen megváltozott, és a nyugalmat sugárzó minimál képeket egy furcsa, izzadsággal és rossz szájízzel összemosott biztonsághiány-érzet váltotta fel.
A gyorsan emelkedő hőmérsékletre reagáló testérzetek rövidesen olyan mélyre kúsztak álmomban, hogy végül kénytelen voltam elhagyni azt.
Végül a szívverésem keltett.
Ébredés előtt valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt minden, mint azután. Még a madárcsicsergés sem hatott megnyugtatónak, éppen ellenkezőleg, a frászt hozta rám, ahogy minden más is abban a pillanatban.
Tudtam, hogy fent vagyok, de nem éreztem.
A tompaság mögött átszűrődő első halvány testérzetek között. Rossz szájíz, tapadós nyelv, fejfájás, fülzúgás és hasmenés.
Kezdett összeállni a kép.
Épp a részegség és másnaposság közötti mezsgyén fekszem.
Elvégre sokan elkövetik azt a hibát gyógyszeres kezelés alatt, hogy nem isznak rá…
De hol?
Hol a picsában csináltam meg megint a hülyeséget?
A zebegényi strand egy eldugott szegletén hirtelen, megvilágosodásszerű érzettel tört rám a felismerés.
Hát persze. A sulis gyakorlat. Vagy mi...
Nevezzük inkább alkotó tábornak.
És akkor hirtelen bevillant.
JELENLÉT
Úgy hajnali kettő körül, amikor már túlságosan is beleszédültem az összemosódó csillagok látványába, hirtelen felindulásból útnak indultam.
Nem tudtam pontosan merre, csak egyenesen előre.
Igen….akkoriban voltak olyan dolgaim, amelyeket kellő információ hiányában hajlamos voltam túlromantizálni.
És az a bizonyos sugallat is közéjük tartozott.
Nem is tudom... részegen mintha felerősödött volna az a furcsa sötétség iránti vonzalom, amely abban az állapotban szinte már egy kézzelfogható feminin jelenlétté sűrűsödött.
Ez az érzés nem először jelent meg.
Időnként álmaimban éreztem, hogy szó szerint elhúz az ismeretlenbe, én pedig, amennyire rettegtem, annyira élveztem.
Sosem mertem teljesen átadni magamat, mert az utolsó pillanatban rám törő halálfélelem mindig felébresztett, ezek után pedig volt, hogy csak percekig feküdtem lebénulva, miközben a háttérben éreztem az erejét.
Nagyon furcsa, szexuális szenvedélyhez hasonló, de mintha mégis megállna azon a határon, és egy bizsergő, nem evilági izgalom libabőrszerű érzése uralna le.
Mindössze néhány képfoszlány ugrott be valami kurva nehézről, amin időnként elterülve megpihentem, hogy erőt gyűjtsek a további céltalan, de annál inkább mélyebb bolyongáshoz.
Végül valahol a Szőnyi-tábor alatti strandon kötöttem ki.
Mire elszívtam az utolsó cigimet, a sötéthez alkalmazkodó szemeim képesek voltak egy támpontot kiszúrni, hogy így ellensúlyozzák a hányással fenyegető, folyamatos szédülést.
Nem hittem volna, hogy ez majd ott folytatódik, ahol abbamaradt.
SZEMBESíTÉS
Ahogy kezdtem magamhoz térni, egyre erősebben sikerült tudatosítanom a helyzetemet.
„Végem van” – gondoltam.
Az addigi tapasztalataim alapján a szorongás mértéke az azt megelőző este elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően a kellemetlen szorongástól a tünetek rohamszerű üss vagy fuss reakciójáig terjedhetett. Egytől tízes skálán nagyjából hét-nyolc között lebeghettem.
Az ilyen alkalmaknál persze a gyerekkorból származó bűntudat is felütötte a fejét. Mintha az emelkedés lehetőségének ajándékát hajítanám a kukába, hogy helyette a múltat ismételve beálljak a korábbi felmenőim alkoholtól megnyomorított sorába.
Szinte látomásként.
De akkor mégis hogyan... hogyan képes ezt az érzést felülírni egy másik, ami ellenállhatatlan késztetést érez, hogy megismételjem ezt a kört?
Nem volt időm végig gondolni, mert a távolban megjelenő első reggeli sétálók észlelése azonnal benyomta a pánikgombot, én pedig hirtelen az úszás és futás között dilemmázva próbáltam menekülőútvonalat találni.
Végül az utóbbi mellett döntöttem.
„Lélegezz, földet nézd.” – ahogy akkoriban mantráztam magamnak.
Miközben az egymást váltogató lábaim bizonytalan lépteit figyeltem, próbáltam nem tudomást venni a körülöttem lévő értetlen tekintetekről, és arról a 15 kg.-os matracról amivel a fejem fölött egyensúlyoztam.
„Az életem egy tragikomédia” – gondoltam
Végül valahol félúton, egy, a táborhoz vezető meredek úton találtam szembe magam néhány akkori tanárommal, ami azonnal meglebbentette életem első osztályfőnöki intőjének traumatikus emlékét.
Egy köszönés erejéig, talán egy pillanatra, ha fel mertem nézni a megnyugtató szürke aszfalt textúráiból, a megvető tekintetek helyett azonban csak egy könnyed, legyintő grimasz köszönt vissza rám.
„Ez meg mi volt?” – gondoltam.
Egy pillanat erejéig mintha levetkőztem volna az addig cipelt szorongásomat, melyhez annyira ragaszkodtam, helyette pedig egy halvány felismerésszerű érzés bökött meg oldalról.
Végülis kizárt, hogy annyi szárnyukat bontogató grafikus és festő növendék között én lettem volna az első anomália, akivel tanári pályafutásuk alatt találkoztak.
Sőt mi több, a tanáraink egy része még nálunk is nagyobb anomália volt, amely leginkább a tananyagba szőtt sajátos meglátásaikon, és egy olyan fajta életérzésen tükröződött vissza amit csak akkor vehettél észre ha igazán figyeltél.
Vagyis inkább éreztél.
Emlékszem pl. Szasza (aki a kortárs illusztráció világát bontotta ki) első házi feladatnak az Until it sleeps klippjének meghallgatását adta.
Ezek után nem csodálom, ha nem rendítette meg őket egy koszos, másnapos tekintetű diákjuk látványa.
Addigra engem is kiismertek valamennyire, hiszen folyamatosan szembesítettem őket egy belső folyamattal, amit az akkori munkáim tükrében mutattam be nekik.
Néhányuk szépen ráérzett és tudatosan terelt, hogy kibontakozhassak.
Ez a hirtelen felismerés pedig mintha villámcsapás szerűen hozott volna egy kis megnyugvást, hogy jó helyen vagyok.
Talán jobb helyen mint ezelőtt bárhol.
Egy sóhajtást követő rövid nevetés a háttérből, és ismét csend volt.
Ez az átmeneti felmentés viszont csak néhány pillanatra feledtette el velem a fizikai létezéshez kötött frusztrációmat, és mivel még csak reggel nyolc felé járt, tudtam, hogy nagyon messze van a jól kiérdemelt pihenő.
Egy hideg zuhany és úgy másfél liter víz után azon a matracon aludtam el ismét, amin előző este, ezúttal viszont ágykerettel alatta.
Egy gyors képszakadással az addigi rémálmokat egy valamivel békésebb váltotta fel.
A körülmények nekem kedveztek, a tábor üres volt, és mintha enyhe hidegfront ereszkedett volna a szürkés árnyalatú égbolt takarásából.
Nem emlékszem pontosan, de ha egyet tippelnék, egy gyors ebéd után rögtön az erdőben találtam magam a vázlatfüzetemmel és néhány filccel a táskámban.
Az akkori énem kimerítette az antiszocialitás fogalmát, de valahogy csöppet sem érdekelt.
Mintha menekültem volna az akkor már utolsókat rúgó, letűnni készülő énem elől, aki azért még nem egyszer telepedett rám a nyár folyamán.
Ez az oda-vissza pattogás régi és új között talán ebben az időszakban éleződött ki csak igazán.
Utólag tényleg azt látom, hogy ami akkor ártalmatlan züllésnek vagy az alkotás egyik velejárójának tűnt, az valójában egy kezdeti alkoholizmus egyre erősödő jelenléte volt.
És a lehető legjobbkor jött az ellenpólus, hogy felkavarjon minden olyat, amibe talán észrevétlenül belesüppedtem volna.
