oda-vissza
2017 tavaszára a szorongás már csak pillanatokra felbukkanó nyugtalansággal emlékeztetett a háttérben meglapuló jelenlétére.
A reggelente bevett antidepresszáns tette a dolgát, és segített távol tartani, míg felkészülhettem.
A végleges megoldásra vagy egy újabb értelmetlen küzdelemre?
Nem tudtam pontosan megmondani.
Bíztam a tervemben, hogy egy év kúra után már gyógyszer nélkül is menni fog a nem-szorongás.
Mintha csak egy mankót hagynék magam mögött.
Utólag visszatekintve azonban mintha egy halvány háttér érzés is jelen lett volna.
Mintha egy jelentősebb folyamat előkészítésének a vége felé járnék...
Néha csak utólag tűnik fel az ilyesmi.
Ez az előkészítés még valahol 2015-ben kezdődött, a szorongás egyre erősebb jelenlétével.
A lesérülés, majd az azt követő térdműtét lassú ütemben rombolt le szinte mindent amit előtte felépítettem magamban — különösen az évek óta dédelgetett hamis identitásokat.
A folyamatosan erősödő pánikzavar fokozatosan szembesített a sérült alapokon nyugvó hamis életem fenntarthatatlanságával.
Ez a halálfélelemmel társult, nagyjából egy évig tartó küzdelem egy adott ponton végül átbillentett és egy nehezen megfogalmazható belső jelenlétté fordult át 2016 tavaszára.
Az ideiglenesen visszahúzódó állapotom mintha egy sebezhető, de mégis erős érzékenységet hagyott volna maga mögött.
Onnantól ennek a különösen érzékeny kapcsolatnak a megtámogatásáról szólt minden esemény, egészen egy halvány, művészi kibontakozás első látható jeleig.
A szorongást mindezek ellenére viszont csak ideiglenesen, gyógyszerrel tudtam orvosolni.
Mégis, ettől az átmeneti kudarctól függetlenül, mintha addigi életem legizgalmasabb időszakát látnám utólag.
Ez a megfogalmazhatatlan jelenlét csak a kibontakoztatására várt.
És akkor eljött 2017.
Ez az év számomra az ún. töredezett elme részkonfliktusainak bemutatásáról szólt.
A töredezett elme azt jelenti: van is, nincs is.
Egy részem tudja, egy másik még nem.
Utóbbi újra és újra megpróbált visszarántani a biztonságot nyújtó komfortzóna falai közé.
Oda, ahol nem változik semmi.
Ott volt minden, mely egyre kevésbé szolgálta a javamat, mégis, nem egyszer találtam magam néhány lépcsőfokkal lejjebb az év folyamán.
Ez az időszak a letűnt éneimmel való küzdelmet élezte ki.
2017 előtt még nem volt ennyire erősen jelen az ellenpólus.
Ahogy írtam korábban, egyszerűen csak voltam… anélkül, hogy lett volna viszonyítási alapom.
Ha valaki megkérdezte, hogy vagyok, általában csak annyit feleltem:
„Meg.”
És azt gondoltam…
Nem. Valójában semmit sem gondoltam.
Hogy ez rendben van-e vagy nincs rendben.
Egyszerűen csak ez volt… és próbáltam élvezni, ha már a környezetemen is ugyanezt a törekvést láttam.
„Egyszer élsz.”
„Még most, fiatalon kell bulizni.”
A felszínen lubickoltam, kielégítve magam a lehető legtöbb inger okozta élvezettel, hogy tompítsam az évek alatt egyre inkább felerősödő „valami nincs rendben” érzést.
Egyszerűen nem láttam túl az akkori hiedelmeimen, és habár éreztem, hogy nem a számomra megfelelő irányba haladok, képtelen voltam lemondani az akkori „életemről”.
Éppen ezért ennyire nehéz az elengedés.
Mert tudat alatt az addigi életünk elvesztésére — vagy talán a halálunkra — asszociálunk.
Nehéz túllátni mindezen, és elhinni, hogy ennél sokkal jobbat is teremthetünk, ha hajlandóak vagyunk lerombolni azt, ami már nem szolgálja a javunkat.
Néha viszont egy magasabb aspektusunk teszi ezt meg helyettünk, ha mi nem vagyunk hajlandóak.
Velem is ez történt.
Kellett valami, ami kizökkent az évek óta tartó, hamis örömbe fojtott bánat illúziója alól.
Erre volt jó a pánikbetegség, amely ugyan sok kínkeserves küzdelem árán, de végül mutatott valamit, ami túlmutatott mindezen.
Megpendítette a kibontakozás és egy boldogabb idővonal felé vezető irány lehetőségét.
Az addigi életem ideiglenes ellehetetlenítése, és egy olyan fokú folyamatos rettegés megtapasztalása kellett hozzá, melyhez csak befelé menekülve tudtam segítségért folyamodni.
A félelemnek ez a helytől és időtől függetlenül jelenlévő fajtája egyszerűen nem hagy más választást.
És ott bent… létrejött egy olyan kapcsolódás, mely teljes egészében elkezdte átdrótozni a szellemi beállítottságomat.
Ettől pedig hirtelen egy párhuzamos világ kezdett el kibontakozni.
Ebben a világban a folyamatosan rohanó, és emberekkel körülvett énem egyre több biztonságot érzett az egyedüllétben.
Az évek óta tartó „nincs rendben” érzet pedig lassan elkezdett biztonságérzetté átfordulni.
Mintha pályára álltam volna.
Lassan de biztosan.
Egy ideig legalább is…
Mégis, 2017-re a régi mintáim sokkal erősebben kezdték el követelni a visszatérésemet, mint valaha.
Csak egy újabb nyár beköszönte kellett hozzá…
Egy békés, súrlódásmentes elvonulással tarkított tél után mintha lassan újra fellángolt volna az addigra már elengedettnek hitt régi életem.
A jó időről egyre több emlék ugrott be a nyári eszement piálásokról, fesztiválokról, és úgy általánosságban az élet habzsolásáról.
Ez pedig hamar kiélezte a régi és új szellemi beállítottságom közötti ellentétet.
Az egyik énem egyre erősebben ragaszkodott, míg a másik egyre inkább hamisnak és letűntnek érezte mindazt, amelyről hirtelen mégis egyre nehezebb volt lemondani.
Még annak ellenére is, hogy néhány hónapig sikerült megtartani.
Épp ez volt a baj.
Csak átmeneti megtartásról, és nem a gyökérok feloldásáról volt szó.
Egyelőre.
Erre írtam korábban, hogy az elengedés is rétegekben történik.
Az egyik ilyen fő réteg talán az alkohol volt.
Nagyjából 15 éves korom óta volt jelen az életemben.
Minden hétvégén, és időnként hétköznaponként is.
Egyszerűen csak imádtam zülleni.
Az eszement baromkodásoktól kezdve a zöld parkokban lezajló mélyebb baráti beszélgetésekig mindig jelen volt az alkohol.
Régi módi srác voltam sörrel és spanglival a kezemben.
A 3-4 évig tartó habzsolást követően az élvezet végül elkopott és ami eleinte buli volt, az idővel átfordult egy tompa, egyre kevesebbet adó, kényszeres, bűntudattal átitatott rituálévá.
Az első lehúzott felestől a másnap, szurkáló lelkiismeret-furdalás fokozatos letűnéséig.
Végül elegem lett, és elhatároztam, hogy véget vetek ennek.
Egy évben nagyjából ötvenszer.
Persze lehet azt kérdezni, hogy miért kell mindezt ennyire komolyan venni?
Vagy hogy miért nem fér bele néha?
Egyrészt mert teljesen fölösleges, másrészt mert a korábbi felmenőim férfi tagjai közül nem egynek tette tönkre az életét a depresszióval társult alkohol és drogfüggőség.
Azt vettem észre, hogy egy régi énem mintha alapvető életfeltételként kezelte volna — csak úgy, ahogy a környezetemben élők többsége.
Persze sosem volt kimondva, mégis mintha a baráti összejövetelek egyik alapvető tartópillére lett volna.
Ez pedig egyre inkább az elidegenedés érzetét keltette bennem.
2017-ben egy részem már valahogy másnak érezte azokat az embereket és élethelyzeteket, melyek korábban még normálisnak tűntek.
A korábban viccesnek vagy természetesnek ható szituációk időnként mintha egyre kevésbé tűntek volna életszagúnak.
Olyan… nem is tudom.
Talán a „hamis” a legjobb kifejezés.
De ez a réteg — ahogy sok más is — csak fokozatosan vált le, miközben oda-vissza cikázva próbáltam megtalálni a helyemet régi és új között.
A szorongásoldó nyújtotta hamis nyugalom akkoriban elhitette, hogy jól vagyok.
Ennek az ellentétére hamar rávilágított néhány tragikomikus eset abból az évből.
