oda-vissza
2017 tavaszára a szorongás már csak pillanatokra felbukkanó nyugtalansággal emlékeztetett a háttérben meglapuló jelenlétére.
A reggelente bevett antidepresszáns tette a dolgát, és segített távol tartani, míg felkészülhettem.
A végleges megoldásra vagy talán csak egy újabb értelmetlen küzdelemre?
Nem tudtam pontosan megmondani.
Bíztam a tervemben, hogy egy év kúra után már gyógyszer nélkül is menni fog a nem-szorongás.
Mintha csak egy mankót hagynék magam mögött.
Utólag visszatekintve azonban volt még ott valami más is. Egy amolyan háttér érzet, mintha egy jelentősebb folyamat előkészítésének a vége felé járnék.
Néha csak utólag, néhány év távlatából tűnik fel az ilyesmi.
Idővonal
Ez az előkészítés még valahol 2015-ben kezdődhetett, a szorongás egyre erősebb jelenlétével.
A lesérülés, majd az azt követő térdműtét lassú ütemben rombolt le szinte mindent amit előtte felépítettem magamban — különösen az évek óta dédelgetett hamis identitásaimat.
A folyamatosan erősödő pánikzavar fokozatosan szembesített a sérült alapokon nyugvó életem fenntarthatatlanságával.
Ez a halálfélelemmel társult, nagyjából egy évig tartó küzdelem egy adott ponton végül átbillentett és egy nehezen megfogalmazható belső jelenlétté fordult át 2016 tavaszára. A szorongásoldóval kezelt, ideiglenesen visszahúzódó tünetek valahogy mintha egy sebezhető, de mégis erős érzékenységet hagytak volna maguk mögött.
Ez volt az a pont ahol az első réteget lehántva magamról, egy régóta eltemetett Danival találhattam szemben magam.
Onnantól ennek a különösen érzékeny kapcsolatnak a megtámogatásáról szólt minden esemény, egészen egy halvány, művészi kibontakozás első látható jeleig.
A szorongást mindezek ellenére viszont csak ideiglenesen, gyógyszerrel tudtam orvosolni.
Mégis, ettől az átmeneti kudarctól függetlenül, mintha addigi életem legizgalmasabb időszakát látnám utólag.
Ez a megfogalmazhatatlan jelenlét csak a kibontakoztatására várt.
És akkor eljött 2017
Ez az év számomra a belső ellentétjeim közötti konfliktusok bemutatásáról szólt.
Egy részem valahol emelkedni, míg egy másik inkább visszarántani akart egy éppen, hogy csak meglépett szintre.
Ahogy kezdett érezhetővé válni a komfortzónám külső határa, egyre nagyobb belső ellenállás kezdett kiéleződni az elmúlt években fenntartott életmódómhoz ragaszkodó, és egy azt lerombolni akaró énem között.
2017 előtt még nem volt ennyire erősen jelen az ellenpólus.
Ahogy írtam korábban, egyszerűen csak voltam… anélkül, hogy lett volna viszonyítási alapom.
Ha valaki megkérdezte hogy vagyok, általában csak annyit feleltem:
„Meg.”
És azt gondoltam…
Nem. Valójában semmit sem gondoltam.
Hogy ez rendben van-e vagy nincs.
Egyszerűen csak ez volt… és próbáltam élvezni, ha már a környezetemen is ugyanezt a törekvést láttam.
„Egyszer élsz.”
„Még most, fiatalon kell élni”
A felszínen lubickoltam, kielégítve magam a lehető legtöbb inger okozta élvezettel, hogy tompítsam az évek alatt egyre inkább felerősödő „valami nincs rendben” érzést.
Egyszerűen nem láttam túl az akkori hiedelmeimen, és habár éreztem, hogy nem a számomra megfelelő irányba haladok, képtelen voltam lemondani az akkori „életemről”.
Éppen ezért ennyire nehéz az elengedés.
Mert tudat alatt az addigi életünk elvesztésére — vagy talán halálunkra — asszociálunk.
Nehéz túllátni mindezen, és elhinni, hogy akár sokkal jobbat is teremthetünk, ha hajlandóak vagyunk lerombolni, majd elengedni mindazt, mely nem a javunka szolgálja.
Na nem mintha ez annyira könnyű lenne.
Épp ezért teszik meg bizonyos magasabb aspektusaink helyettünk, ha mi nem vagyunk hajlandóak.
Velem is ez történt.
Kellett valami, ami kizökkent az évek óta tartó hamis, örömbe fojtott bánat illúziója alól.
Ebben segített egy baleset és az életemet leuraló pánikbetegség, ami sok kínkeserves küzdelem árán, de végül mutatott valamit, mely túlmutatott mindezen.
Megpendítette a kibontakozás és egy boldogabb idővonal felé vezető irány lehetőségét.
Az addigi életem ellehetetlenítése, és egy olyan fokú folyamatos rettegés megtapasztalása kellett hozzá, melyhez csak befelé menekülve tudtam segítségért folyamodni.
A félelemnek ez a helytől és időtől függetlenül jelenlévő fajtája egyszerűen nem hagy más választást.
És ott bent… valahogy létrejött egy olyan kapcsolódás, mely teljes egészében elkezdte átdrótozni a szellemi beállítottságomat.
Ettől pedig hirtelen egy párhuzamos világ kezdett kibontakozni.
Ebben a világban a folyamatosan rohanó, és emberekkel körülvett énem egyre több biztonságot kezdett el érezni az egyedüllétben.
Mintha egy óvó, szeretet teljes jelenlét mentett volna fel az évek óta dédelgetett hamis szerepjátékaim és az azokból származó kényelmetlen bűntudat érzése alól.
Olyan dolgokat is beismerhettem, amiket azelőtt évekig próbáltam elfedni a folyamatos rohanás közben rám törő inger áradat figyelemelterelő hatásával.
Hogy mit miért mondok és csinálok?
Hogy mi a mögöttes szándéka a szavaimnak, viselkedésemnek és hogy mi az amire talán valójában vágyok mindezek alatt.
Az évek óta tartó „valami nincs rendben” érzet pedig lassan kezdett biztonságérzetté átfordulni.
Mintha pályára álltam volna.
Lassan de biztosan.
Egy ideig legalább is egyenesnek tűnt az út.
Mégis, 2017-re az átmeneti határozottság hirtelen meginogott, ahogy a régi mintáim újra elkezdték követelni a figyelmemet.
Csak egy újabb nyár beköszönte kellett hozzá…
Egy súrlódásmentes elvonulással tarkított tél után mintha lassan újra fellángoltak volna az addigra már elengedettnek hitt régi szokásiam.
A jó idővel egyre több emlék ugrott be a nyári eszement piálásokról, fesztiválokról, és úgy általánosságban az élet habzsolásáról, ami hamar kiélezte a régi és új szellemi beállítottságom közötti ellentétet.
Egy részem bármennyire is letűntnek érezte, egy másik egyre ellenállhatatlanabbnak látta mindazt ami az elmúlt éveimet kitöltötte.
Még annak ellenére is, hogy néhány hónapig sikerült megtartani.
Épp ez volt a baj.
Csak átmeneti megtartásról, és nem a gyökérok feloldásáról volt szó.
Egyelőre.
Erre írtam korábban, hogy az elengedés is rétegekben történik.
Az alkohol nagyjából 15 éves korom óta volt jelen az életemben, kivétel nélkül minden hétvégén, és gyakran hétköznaponként is.
Az eszement baromkodásoktól kezdve a zöld parkokban lezajló mélyebb baráti beszélgetésekig valahogy mindig jelen volt.
Régi módi srác voltam sörrel és spanglival a kezemben.
Egyszerűen csak imádtam zülleni, mégis, a 3-4 évig tartó habzsolás után az élvezet lassan elkopott, és ami eleinte buli volt, az idővel átfordult egy kényszeres, bűntudattal átitatott rituálévá.
Az első lehúzott felestől a másnap szurkáló lelkiismeret-furdalás fokozatos letűnéséig.
Sok sok ismétlődés után végül elegem lett, és elhatároztam, hogy véget vetek ennek az egésznek.
Egy évben nagyjából ötvenszer.
Persze lehet azt kérdezni, hogy miért kell mindezt ennyire komolyan venni?
Vagy hogy miért nem fér bele néha?
Egyrészt mert teljesen fölösleges, másrészt mert a korábbi felmenőim férfi tagjai közül nem egynek tette tönkre az életét a depresszióval társult alkohol és drogfüggőség.
Én pedig úgy éreztem, hogy éppen elég ideig cipelte ezt a terhet a családi tér.
Azt vettem észre, hogy egy régi énem mintha alapvető életfeltételként kezelte volna — csak úgy, ahogy a környezetemben élők többsége.
Persze sosem volt kimondva, mégis, a baráti összejövetelek egyik alapvető tartópillére volt.
2017-ben egy részem már valahogy másnak érezte azokat az embereket és élethelyzeteket, melyek korábban még viccesnek tűntek, és ez valahol ijesztően hatott, hiszen az évek óta ápolt kapcsolatok lassan mintha elhalványulni kezdtek volna.
De ez a réteg — ahogy sok más is — csak fokozatos leválással távozott, miközben oda-vissza cikázva próbáltam megtalálni a helyemet régi és új között.
A szorongásoldó nyújtotta hamis nyugalom akkoriban képes volt elhitetni, hogy jól vagyok, melynek ellentétére hamar rávilágított néhány tragikomikus eset abból az évből.
