kibontakozás
Az emelkedés idővonalához sötétség is társul.
Mélyrétegek
Egy adott ponton képtelen leszel elkerülni a szembenézést bizonyos rétegekkel.
Olyan dolgok is bemutatásra kerülhetnek, melyek korábban az éber tudat határain kívülre estek.
Feltárulhatnak bizonyos hiedelmek és a mögöttük álló gyökérokok, traumák, családi lenyomatok, akár előző életekből hozott terhek is.
Számtalan olyan mélyen rétegződő belső konfliktus, amelyek mindannyiunk életét meghatározzák – a körülményeink tükrében.
A külvilág lejátsza nekünk valamilyen formában, hogy a belőlük származó triggerek emlékeztessenek – itt még van valami.
Fokozatos beavatás.
Mintha csak egy kirakós darabkái válnának egyre inkább láthatóvá – az adott szintedtől függően.
Mindig is ott voltak, viszont csak egy magasabb, tudatosabb szinten nyílik meg a feloldásukra a lehetőség.
Ma már számos olyan technika létezik, amelyekkel biztonságos körülmények között lehet „elengedni” anélkül, hogy újra kéne élni a traumákat.
Az állóvíz azonban minden esetben fel lesz kavarva.
Árnyvilág
Az ún. spirituális út kezdetben egy kinyílt virágként nyilvánul meg.
Mintha mindent színesebbé festene egy mélyről jövő érzés – hogy többről van szó, mint amit eddig feltételeztél a világról.
Ez még közel sem számít igaz hitnek vagy tudásnak, csupán egy időnként megpendülő érzés, ami lassú ütemben drótozza át a belső világod.
Később aztán, ahogy kicsivel távolabb merészkedsz, rájössz, hogy ez az út nem csak mosolygásból és éneklésből áll.
Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a valódi gyógyulás nem egyenlő a fájdalomcsillapítással.
Ez nagyon is igaz.
Egy idő után elkezdődnek a próbatételek, majd egy adott ponton már nem lesz visszaút.
Mintha csak bevennéd a piros tablettát.
Sketchbook áramlatok.
Utólag magam is értetlenül tekintettem vissza bizonyos döntéseimre, miközben legszívesebben visszafordultam volna a kényelmes, kiismert életemhez.
De ez már nem volt lehetséges.
Hála Istennek, egy magasabb énem néha átvette az irányítást, és kikényszerítette a helyes irányba való továbblépést.
Az én fő problémám inkább az önszabotázs és az elengedés képtelensége volt.
Időnként egyszerűen nem vesszük észre, hogy szintet léptünk.
Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, mintha minden rosszabbra fordult volna.
És csak utólag, amikor leül a por, akkor vesszük észre a pozitív változást.
Addig viszont úgy tűnik, mintha egy sötét alagútban botorkálnál.
Az állóvíz, ahogy mondtam, gyakran lesz felkavarva.
Az ilyen alkalmaknál gyakran „menekültem” vissza a korábbi életemhez, olyan örömforrásokba merülve, melyekkel már egyáltalán nem voltam kompatibilis.
Ezzel nehezítettem meg leginkább a gyógyulási folyamatot.
Egyszerűen féltem az előttem álló ismeretlentől, és vissza akartam térni a megszokotthoz.
Végül, ahogy kezdtek összeállni és sokkal jobbra fordulni a dolgok, megtanultam több bizalmat adni a folyamatoknak.
„Minden rendben.”
Még akkor is, ha jelenleg nem látszik.
Vihar után
2017 tavaszán még csak egy „kinyílt virágot” éreztem.
A korábbi begyöpösödött hiedelmeimet felváltotta a nyitottság.
Végre.
Csak egy baleset, majd az azt követő pánikbetegség kellett ahhoz, hogy végre hajlandó legyek mást is befogadni.
Mondjuk úgy, ki lett kényszerítve.
Az idővel lecsillapodó halálfélelem maga mögött hagyott egy teljesen új és szokatlan minőséget.
Mintha megnyitott volna egy csatornát, amely csak utólag, a szorongás leülepedése után vált érzékelhetővé.
Valami megváltozott, ez kétségtelen.
Összehasonlítva magamat a korábbi éneimmel… ég és föld volt.
Leült a vihar.
Ami ezt a leírhatatlan érzést illeti, mintha mindig is jelen lett volna.
Vannak emlékeim, hogy piálás közben bevillant valami.
Nem tudtam vizualizálni, csak egy azonosíthatatlan pendítés volt, amit a következő korttyal hagytam is tovább szállni.
Valószínűleg mindig is ott volt, arra várva, hogy kibontakoztassam.
Pillanatnyi
Furcsa… az első „találkozás” egy random filmmel kezdődött még 2016 tavaszán.
Azelőtt soha nem láttam semmit, ami ekkora eleganciával tudna elmesélni egy amúgy klisés történetet.
Egy nyers, kissé beteg, de valahol mégis gyönyörű tündérmese.
Egy exem elmondta, hogy miután az előbbi jelzővel ajánlottam neki a filmet, egy pillanatra elgondolkozott…
„Talán egy pszichopatával vagyok együtt.”
Nevetnem kellett.
Ez egy svéd klasszikus, a „Låt den rätte komma in” volt.
A lényeg, hogy valamit megpendített bennem.
Felszínre hozott egy régóta elfojtott érzékenységet, mindezt egy másfél éve tartó pánikbetegség lassú lecsengését követően.
Nem tudtam, mi ez, de közelebb akartam kerülni hozzá.
Viszont sehogy sem tudtam.
Talán ezért kezdtem el akkoriban rajzolni.
Hogy valahogyan, a kifejezés által közelebb kerüljek hozzá.
Eli
Néha komolyan úgy érzem, mintha a belső világunk vetülne ki valamilyen formában.
Vannak olyan jelentős, belső átalakulást hordozó időszakok, melyek lenyomatot hagynak maguk után.
Mintha sókristályok módjára csapódna ki egy akkor átélt történésben, melyet a külvilág a tudatalattiból kivetítve játszik le.
Akár egy film formájában, bizonyos belső változásokra utaló archetípusokkal.
És pont ezért triggerel, vagy érint meg ennyire.
Mert ez is te vagy.
Egy olyan részed, amely szimbólumok formájában kerül bemutatásra.
Nekem ilyen volt Eli és Oscar, a film két főhőse.
Akkoriban senkinek sem mertem megemlíteni ezeket a belső folyamatokat.
Talán csak annyit láttak belőlem, hogy haza indulok még az esti piálás kezdete előtt.
Végül már ki sem mentem nagyon.
Helyette egyedül ízlelgettem ezt a valamit.
A kapcsolódás végül háttérbe szorult, majd egy hosszabb téli elvonulást követően, 2017 tavaszán azon a bizonyos „üvöltözős” héten találkoztam vele újra.
Ezúttal viszont egy komolyabb lenyomattal jelezte – most már velem marad.
Talán addigra váltam alkalmassá, hogy végképp befogadjam az egy évvel azelőtti „kóstoló” után.
Néha így mennek a dolgok.
Fokozatosan, vissza, visszatérő beavatásként.
Azon a héten egy sötét, de mégis jóindulatú árny vetült ki azzal a bizonyos tusrajzzal.
Benne volt minden, amit az elmúlt másfél évben megéltem.
A baleset, a szorongás, és az az érzékeny, szép jelenlét, amit csatornaként nyitott meg az a sok próbatétel.
Talán az üvöltés által kiengedésre kerültek olyan dolgok is, amelyek katalizálni tudták ezt az egészet.
Megnyitottak egy utat.
Bóra
Az, amit művészi kibontakozásnak hívnak, néha sokkal korábban kezdődik, mint maga az alkotói folyamat.
Ezen a ponton viszont kétségtelen, hogy egy olyan korszak kezdődött, ahol a belső és külső világ összehangolása gyakorlati formában is megkezdődhetett.
Idáig vezettek a szálak.
