Nem kellett hozzá sok minden, csupán egy sketchbookot és néhány filcet beszereznem.

Annyi előkészítés után végre elkezdődhetett az önmunka egy újabb fokozata, melynek az elmúlt másfél év eseményei ágyaztak meg a háttérben.

Lassan és csendben értek össze a szálak.

Egy olyan alkotó gyakorlathoz értem, mellyel kapcsolatot teremthettem bizonyos elutasított énrészeimmel.

Ezt akkor még nem tudtam, viszont kétségtelenül éreztem, hogy a tüneteim ideiglenes elzárásával előtérbe került egy erős, korábban még soha nem tapasztalt belső jelenlét.
A hónapokig tartó halálfélelem idővel egy olyan fokú érzékenységet katalizált, mely csak a küzdelem lecsengése után vált érzékelhetővé.

Ezt a különös, nyers belső szépségérzetet hagyta maga mögött az állapotom.

A vihar elcsendesült, persze csak átmenetileg.

Tudtam, hogy a szorongásoldó bevetése csak pihenő időszakkal szolgálhat — mialatt, bízva a felejtésben, egy kis idő elteltével talán már gyógyszer nélkül is képes lehetek fenntartani a „nem szorongást”.
„Arra sem fogok emlékezni, hogy mire szedtem” — gondoltam.

Bent.

Érdekes, hogy a tényleges rettegés idővel milyen belső kapcsolatok kibontakozásához vezethet.
A félelemnek az a fajtája, mely a legbiztonságosabbnak vélt helyeken sem múlik el, nem hagy más választást, mint hogy befelé fordulj segítségért.

Ezzel pedig olyan kapcsolódások születnek, melyek nem érnek véget a kihívások leküzdésével.
Épp ellenkezőleg, ha hagyod megnyilvánulni.

Nekem ebben segített ez az öncélú alkotó gyakorlat, mint belső párbeszéd valaki más és én közöttem.
Nem történhetett volna meg egyik napról a másikra a találkozó, csak idővel, fokozatos rámutatások és kisebb-nagyobb beavatások formájában.

Ez amolyan nulladik lépésként szolgált a tényleges integráláshoz vezető hosszú úton.

Amikor Szasza arra kért, hogy vezessen a kezem, tulajdonképpen a bizalom jelét kezdtem el megadni, ahelyett, hogy tovább ápoltam volna az ego álmát, azaz a minták ismétlését.

Helyette végre betörtem egy téglával a kirakatot.

Ezzel — ha nem is tudatosítva magamban — de egy másik fontos lépést is megtettem.
A szembesülés egy fokozottabb formáját is megélhettem, látva a magam után hagyott groteszk lenyomatokat.

Ezek a kiőrjöngött skiccek enyhe utalásként tükrözték vissza mindazt, ami elzárva háborgott a mélyben.
És ha a találkozásra még nem is, de a jelenlétükkel való szembesülésre valamilyen szinten megértem. (Tisztes távolságból)

Utólag úgy érzem, hogy a sötét oldalunk leleplezése, bizonyos külső megnyilvánulások formájában szolgál beavatásokként, mely elengedhetetlen lépés az emelkedés megkezdéséhez.

Ez az időszak olyan felismerésekkel szolgált, melyet már a valódi önmunka tényleges lépéseinek feltételezve,

Voltaképp semmi közöm nem volt ahhoz, amit valódi önmunkának hívnak.

Egy álmodozó „spiri” arc voltam abban a tévhitben, hogy meditáció és alkotás útján valahogyan elengedhetem az életemet megkeserítő, korlátozó hiedelmeimet.
Mindegy, akkor is az adott szintemhez mérten ismerkedtem önmagammal.

És erre valóban jó eszköz volt a gesztus, vagy akciófestészet.

A felszínen nem akartam mondanivalót közvetíteni, egyszerűen csak közelebb szerettem volna kerülni ahhoz a megfogalmazhatatlan érzethez, amit a szorongás hagyott maga mögött.

A skiccelés közben végrehajtott mozdulatok is gyökeres részét képezték mindennek, hiszen annyi év elfojtás után enyhíteni tudtam a belső nyomáson.

Kiengedés.

Érdekes, hogy egy időszak mennyi, azonos jelentést hordozó szimbólumot jelenít meg különböző formákban — egy-egy személyes valóság történésein keresztül.

Akkoriban minden a kiengedés körül forgott.
Ahogy a folyamatos „firkálás”, úgy a rendszeressé üvöltözés is rituálévá vált egy idő után.

Igen… én voltam annyira eszelős, hogy a vasárnapi ebéd után—egy baltával a táskámban—kitekerjek a legközelebbi erdőbe, (elszáradt) fákat kivágni, hogy könnyítsek a nyomáson.
Habzó szájjal ordibálva.

Képzelem, mit szólhatott, aki arra tévedt…
Mindegy is.

Néha kicsit eszementnek kell lenni ahhoz, hogy felrúgva a normákat, pár lépés távolságból tudd megfigyelni ezt a cirkuszt.
Ez is az őszinteség egy megnyilvánulása.

Az ilyen rituálék után valósággal beszippantottak a „firkálással” töltött percek, vagy éppen órák.
Mintha megnyílt csap módjára engedték volna az egyre szabadabb ütemben áramló vonalak és foltok játékát.

Rá kellett éreznem erre a pulzáló ritmusra, és megtanulnom bízni, ahogy az új nyelv alapjait tanultam.
„Szép ronda” — ahogy akkoriban mantráztam magamban.

Ezt a látásmódot pedig csak tovább egyengette néhány kortárs illusztrátor és tipográfus munkássága, akiket az iskola keretei között ismertettek meg velünk.

Bárcsak emlékeznék arra a néhány (feltehetőleg japán) névre akikre az elegánsan tördelt szövegek és expresszív ecsetvonások közötti kontraszt kiemelése volt a legjellemzőbb. Jegyzetelés helyett azonban egyszerűen csak beszippantott a látvány.

A zavarba ejtően hanyag gesztusok közötti kontraszt szépséggel töltött el, ahogy a fehér nem háttérként, hanem ritmusként tördelte a szétfröccsent indulatok és a fegyelmezetten tagolt szöveg dinamikáját.

Úgy éreztem, hogy ez a kettőség, mint a töredezett elme részkonfliktusainak kontrasztos megnyilvánulása köszön vissza egy őrjöngő, ugyanakkor tudatos és fegyelmezett formában vezetett áramlásban.

Ez az amit kerestem.

Ezt a (szinte libabőr)szerű érzést próbáltam felidézni magamban, ahogy próbáltam megteremteni a kezdetben, szinte csak indulatok által vezetett skicceimet.

Végül néhány hét leforgása után — ahogy fokozatosan megnyugodtam — arra lettem figyelmes, hogy a formák és áramlatok ritmikája lassan elkezdett tudatos kompozícióvá avanzsálódni.

A kezdő lépések megtétele zajlott egy hosszú úton.