áramlat
Azok után, hogy Szasza kiszúrta azt a bizonyos… papírra vetülő árnyat, külön feladatot kaptam tőle.
„Minimum öt hasonlót naponta.”
Egy szelet sketchbook
Nem kellett hozzá sok mindent, csupán egy sketchbookot és néhány filcet beszereznem.
Annyi előkészítés után végre elkezdődhetett az önmunka egy újabb fokozata, melynek az elmúlt másfél év eseményei ágyaztak meg a háttérben.
Lassan és csendben értek össze a szálak.
Egy olyan alkotó gyakorlathoz értem, mellyel kapcsolatot teremthettem bizonyos elutasított énrészeimmel.
Ezt akkor még nem tudtam, viszont kétségtelenül éreztem, hogy a tüneteim ideiglenes elzárásával előtérbe került egy erős, korábban még soha nem tapasztalt belső jelenlét.
A hónapokig tartó halálfélelem idővel egy olyan fokú érzékenységet katalizált, mely csak a küzdelem lecsengése után vált érzékelhetővé.
Ezt a különös, nyers belső szépségérzetet hagyta maga mögött az állapotom.
A vihar elcsendesült, persze csak átmenetileg.
Tudtam, hogy a szorongásoldó bevetése csak pihenő időszakkal szolgálhat — mialatt, bízva a felejtésben, egy kis idő elteltével talán már gyógyszer nélkül is képes lehetek fenntartani a „nem szorongást”.
„Arra sem fogok emlékezni, hogy mire szedtem” — gondoltam.
Bent.
Érdekes, hogy a tényleges rettegés idővel milyen belső kapcsolatok kibontakozásához vezethet.
A félelemnek az a fajtája, mely a legbiztonságosabbnak vélt helyeken sem múlik el, nem hagy más választást, mint hogy befelé fordulj segítségért.
Ezzel pedig olyan kapcsolódások születnek, melyek nem érnek véget a kihívások leküzdésével.
Épp ellenkezőleg, ha hagyod megnyilvánulni.
Nekem ebben segített ez az öncélú alkotó gyakorlat, mint belső párbeszéd valaki más és én közöttem.
Nem történhetett volna meg egyik napról a másikra a találkozó, csak idővel, fokozatos rámutatások és kisebb-nagyobb beavatások formájában.
Ez amolyan nulladik lépésként szolgált a tényleges integráláshoz vezető úton.
Amikor Szasza arra kért, hogy vezessen a kezem, tulajdonképpen a bizalom jelét kezdtem el megadni, ahelyett, hogy tovább ápoltam volna az ego álmát, azaz a minták ismétlését.
Helyette végre betörtem egy téglával a kirakatot.
Árnyintegráció
Ezzel — ha nem is tudatosítva magamban — de egy másik fontos lépést is megtettem.
A szembesülés egy fokozottabb formáját is megélhettem, látva a magam után hagyott groteszk lenyomatokat.
Ezek a kiőrjöngött skiccek enyhe utalásként tükrözték vissza mindazt, ami elzárva háborgott a mélyben.
És ha a találkozásra még nem is, de a jelenlétükkel való szembesülésre valamilyen szinten megértem. (Tisztes távolságból)
Utólag úgy érzem, hogy a sötét oldalunk leleplezése, bizonyos külső megnyilvánulások formájában szolgáló beavatás, mely elengedhetetlen lépés az emelkedés megkezdéséhez.
Virrasztás
Ez az időszak olyan felismerésekkel szolgált, melyeket már a valódi önmunka tényleges lépéseinek hittem, valójában azonban semmi közöm nem volt hozzájuk.
Egy álmodozó „spiri” arc voltam abban a tévhitben, hogy meditáció és alkotás útján valahogyan elengedhetem az életemet megkeserítő, korlátozó hiedelmeimet.
Mindegy — akkor is az adott szintemhez mérten ismerkedtem önmagammal.
És erre valóban jó eszköz volt a gesztus, vagy akciófestészet.
Töredezett énrész-konfliktusok
A felszínen nem akartam mondanivalót közvetíteni, egyszerűen csak közelebb szerettem volna kerülni ahhoz a megfogalmazhatatlan érzethez, amit a szorongás hagyott maga mögött.
Kiengedés.
Érdekes, hogy egy időszak mennyi, azonos jelentést hordozó szimbólumot jelenít meg különböző formákban — egy-egy személyes valóság történésein keresztül.
Akkoriban minden a kiengedés körül forgott.
Ahogy a folyamatos „firkálás”, úgy a rendszeressé vált üvöltözés is rituálé lett egy idő után.
Igen… én voltam annyira eszelős, hogy a vasárnapi ebéd után—egy baltával a táskámban—kitekerjek a legközelebbi erdőbe, (elszáradt) fákat kivágni, hogy könnyítsek a nyomáson.
Habzó szájjal ordibálva.
Képzelem, mit szólhatott, aki arra tévedt…
Mindegy is.
Néha kicsit eszementnek kell lenni ahhoz, hogy felrúgva a normákat, pár lépés távolságból tudd megfigyelni ezt a cirkuszt.
Ez is az őszinteség egy megnyilvánulása.
Az ilyen rituálék után valósággal beszippantottak a „firkálással” töltött percek, vagy éppen órák.
Mintha megnyílt csap módjára engedték volna az egyre szabadabb ütemben áramló vonalak és foltok játékát a pillanatnyi mozdulataim.
Az energiát lekövető folyamat sokkal fontosabb volt mint maga a rajz.
Organikus benyomások
Rá kellett éreznem erre a pulzáló ritmusra, és megtanulnom bízni, ahogy az új nyelv alapjait tanultam.
„Szép ronda” — ahogy akkoriban mantráztam magamban.
Ezt a látásmódot pedig csak tovább egyengette néhány kortárs illusztrátor és tipográfus munkássága, akiket az iskola keretei között ismertettek meg velünk.
Bárcsak emlékeznék arra a néhány (feltehetőleg japán) névre akikre az elegánsan tördelt szövegek és expresszív ecsetvonások közötti kontraszt kiemelése volt a legjellemzőbb. Jegyzetelés helyett azonban egyszerűen csak beszippantott a látvány.
A zavarba ejtően hanyag gesztusok közötti kontraszt szépséggel töltött el, ahogy a fehér nem háttérként, hanem ritmusként tördelte a szétfröccsent indulatok és a fegyelmezetten tagolt szöveg dinamikáját.
Úgy éreztem, hogy ez a kettőség, mint a töredezett elme részkonfliktusainak megnyilvánulása köszön vissza egy őrjöngő, ugyanakkor tudatos és fegyelmezett áramlásban.
Ez az amit kerestem.
Ezt a (szinte libabőr)szerű érzést idéztem fel magamban, ahogy próbáltam megteremteni a kezdetben, szinte csak indulatok által vezetett skicceimet.
Végül néhány hét leforgása után — ahogy fokozatosan megnyugodtam — arra lettem figyelmes, hogy a formák és áramlatok ritmikája lassan elkezd tudatos kompozícióvá avanzsálódni.
Egy hosszú út első látható lépései bontakoztak ki.
