megoldás

A kifejezés nem egyenlő a megoldással

2017-ben még azt gondoltam, hogy a belső őrjöngésem festés útján való kiengedésével valahogy feloldhatom a szorongást.

Voltaképpen semmi közöm sem volt a valódi önmunkához, mégis a tényleges változás felé vezető út olyan alapozó lépéseit tettem meg, melyek segítettek megpendíteni bizonyos elutasított én részek korlátozó jelenlétét.
Ez pedig szembesített a ténnyel, hogy a tagadó, szendeszűz „spiri hablaty” mögött valójában egy elutasítástól őrjöngő állat tombol.

Akkoriban még tényleg azt hittem, hogy mindezt valahogy „kialkothatom” magamból.
Megragadva és feloldva mind a szorongásom, mind a depressziós hullámaim gyökérokait.

Az alkotás azonban csak átmeneti enyhülést hozó, önismereti gyakorlatként volt jelen, hogy a bemutassa bizonyos mélyebb aspektusaimat.
Még nagyon messze jártam a szenvedés mozgatórugójának tényleges megértésétől.

szembesítés

Utólag azt látom, hogy az önkifejezés önmagában nem vezethet tényleges gyógyuláshoz.
Épp fordítva, a tényleges gyógyulással megnyilvánuló új belső minőségek vezetnek egészen meglepő fordulatokhoz – úgy az önkifejezésben, ahogy minden másban is.

Ezért mondják, hogy a körülményeid megváltoztatásához először neked kell megváltozni.
Belülről kifelé.

Sokféle önkifejező vagy alkotó gyakorlat táplálkozik sebzettségből.
A gesztus- vagy akciófestészet dinamikus folyamata például gyönyörűen megragadja az elutasított én részek túlfűtött energiáját.

Ez valahol nagyon szép, mert megnyithat olyan csatornákat is, melyek egy hasonló alkotói gyakorlat nélkül talán csak tovább tombolnának elfojtva a mélyben.
Így viszont – ha hajlandóak vagyunk két lépés távolságból megfigyelni magunkat – esélyt adhatunk a belső kapcsolat teremtésére.

És hogy miért fontos mindez?

Mert a hiedelmeinket számtalan olyan trauma, családi lenyomat és ősi minta határozza meg, melyek feloldásához a szembesülés az első lépés.
Erre pedig figyelemfelhívásként szolgálhatnak bizonyos kapcsolódást teremtő gyakorlatok

Voltaképp elutasított én részekkel szembesíthetnek minket.

Az ember akarva-akaratlanul is felteszi magának a kérdést: vajon honnan jöhet mindez ilyen természetességgel… mikor másoknak komoly erőfeszítések árán sem sikerül kiadniuk magukból hasonlót.

Bizonyos alkotóknak mintha egy kód áll rendelkezésükre, mellyel képesek energiává alakítani és kiáramoltatni a belső világuk rétegződéseit.
Tudattalan minták elmentett és megismételhetetlen kódja.

Mindenki rendelkezik vele, viszont csak kevesen képesek használni.
Másoknak meg kell élniük bizonyos tapasztalásokat, hogy kisebb-nagyobb beavatások formájában ráterelődjenek egy útra.

Egy olyan idővonalra, ahol bizonyos próbatételek folyamán lehetőség nyílik a kibontakozásra.
Onnantól már csak hajlandóság kérdése az egész.

Szerepek

Nagyon könnyű, szinte észrevétlen módon beleragadni bizonyos korlátozó hiedelmek nyújtotta lehetséges előnyökbe.
Néha nem is gondolnánk, hogy a tetteinknek és kimondott szavainknak mi a valódi jelentése és szándéka néhány emelettel lejjebb.

A tudat alatti motiváció gyakran olyan erőforrások behajtása másokon, melyek korábban megélt traumákból kifolyólag egyszerűen nem állnak rendelkezésünkre.
(És persze mások sem adhatják meg nekünk.)

Olyan alapvető minőségeket, mint a szeretet, figyelem, elfogadás – és még sorolhatnánk.

Néha még egy pokollá festett élet sem állhat útjába a sóvárgásnak, ha az ego viszonzásképpen egy átmeneti kielégülést hozó illúzióban tart minket.

Sokan „élték le” az életüket, önpusztító hiedelmeiket elfogadva és felvállalva, ami valljuk be, a csomagolásnak köszönhetően néha még elfogadottnak, sőt, talán kívánatosnak is volt beállítva.
Elég csak belegondolni néhány nagy nevű alkotó életútjába.

Mintha a lelki sebzettségből adódó alkohol- vagy drogproblémák is az alkotói pálya önkifejező velejárói lennének, amiből kifolyólag ez szinte már felmentést ad a felelősség alól.

A destruktív életmód kreativitással való összefonódásával mintha csak a szenvedés romantizálása zajlana.

Talán azért, mert bizonyos mentális állapotok mindig is gyógyíthatatlannak voltak beállítva a köztudatban, ezért hát megoldás helyett csak az elfogadásukról és felvállalásukról beszélnek.

Ez nagyon erősen formálta a kollektív képet.

„Akkor hát éljünk az előnyökkel.”

Ezek a „kiégéshez” vezető, lázadó és szenvedést romantizáló tudat alatti „szerepek”.
Ez az, amibe gyakran bújtatva, de sokan beleragadnak.

Nincs kimondva, mégis jelen van.

A baj csak az, hogy ezek a szerepek gyakran olyan mintákból adódnak, melyek lehetséges előnyei eltörpülnek a lehetséges hátrányokhoz képest.

Valahogy azt látom, mintha az önpusztító mentális problémákkal küzdő művész vagy alkotó archetípus is egy elfogadott tényként foglalt volna helyet a köztudatban.
Gyakran „művészlélek” a megnevezés.

Ezt nehéz észrevenni, mert a hiedelmek nagyon mélyen, sok-sok réteg alatt lapulva teremtik azt, amit személyes valóságnak hívunk.

Ha valaki… akkor én aztán imádtam szeretni a saját szenvedésemet.
Még akkor is, ha erről fogalmam sem volt.

Na jó, bevallom, ennek a mai napig vannak mélyebb, még fel nem oldott rétegei, viszont volt egy fordulópont valahol 2018 környékén.

Azelőtt mintha a sötétséghez való vonzódásom tükréből köszönt volna vissza minden rám.
Mind a körülöttem lévő emberek, az életről alkotott gondolataim, még az általam hallgatott zenék vagy filmek is…Mind azt a sötétség mögötti bújtatott szépségérzetet tükrözték.

Sosem volt evidens, de mintha mindig is ott lapult volna ez a megfoghatatlan életérzés.

Ez az identitás-stratégia pedig ösztönzően hatott, hogy kifejezzem magam valamilyen formában.
Ez is egy lehetséges előny volt.

áradás

Az önmunka mélyebb szintjei egy idő után olyan dolgokkal is szembesítettek, melyekre még egyáltalán nem voltam felkészülve.
De talán nem is lehetett volna…

Bizonyos tisztulási folyamatok annyi fel nem oldott lerakódást szakítottak fel, hogy az felszabaduló energiák intenzitása hamar elérte azt a szintet, ahol taszítóvá vált mindaz, ami korábban még vonzó volt.

A csap azelőtt éppen csak annyira volt megnyitva, hogy érdekesnek és szépnek találjam a belőle áradó anyagot.
Nem éreztem a valódi mélységeit, mert egy zsilip tartotta elzárva.

Végül 2018 őszén, nyakig merülve a regresszióban, eljött egy pont, amikor döntés elé állítottak.
Röviden: vagy emelkedsz, vagy belehalsz.

Na jó ez talán kicsit hatásvadásznak tűnik, de akkor, abban a helyzetben így éltem meg.

A depressziónak létezik egy szinte már fizikai fájdalommal járó fokozata.
Nem érzel motivációt, hogy kifejezd magadból; a fekvésen kívül voltaképp semmi másra nem érzel motivációt.

Arra az időszakra teszem a fordulópontot, ahonnan már egyáltalán nem voltak vonzóak a szenvedést romantizáló szerepeim.
Egyszerűen csak meg akartam gyógyulni. Vagy meghalni.

Az általam végzett alkotói gyakorlatok azelőtt csak egy bizonyos szintig vihettek el.
Segítettek enyhíteni a nyomáson, és bemutatták bizonyos elutasított, felszín közeli aspektusaimat, de végső soron egyetlen lendületes ecsetvonással sem tudtam „kifesteni” magamból mindazt, ami mögötte állt.

Hát persze, hogy nem…

Ezért mondom: az önkifejezés nem egyenlő a megoldással.

De akkor mi a megoldás?

Ez egy olyan téma, amit nehéz röviden kifejteni, mert tényleges tapasztalat nélkül talán csak üres szavaknak hangzanak.
A hiedelmek átkeretezéséhez idő kell. Sok idő.

Hogy mi a megoldás?

Megismerni, szembesülni és elfogadni mindazt, mely „személyes valóságunk” tükrében vetül ki.
Majd egy ponton túllépni az önelfogadás kecsegtető kényelmén, és beleállni a változás és hajlandóság elfogadásába.

Feloldani az ősi mintákból, traumáinkból és családi lenyomatainkból származó korlátozó hiedelmeinket.

Ez pedig nem hit kérdése.
Ez a tudatalatti és tudattalan világ megismerése.

Csak a hab a tortán kifejezni valamilyen formában a folyamatot.