szorongás

VALAMINEK A VÉGE

Tudjátok, mi a legjobb az olyan mentális zavarokban, mint a pánikbetegség vagy a szorongás?

Az, hogy ha vállalod értük a felelősséget, és elkezdesz a tudatos traumaoldás, az önmunka útján járni, elindul egy folyamat, ahol előbb vagy utóbb közelebb kerülsz önmagadhoz.

És ki tudja?
Talán kibontakozik ebből valami csodás, ami új életcélt is adhat neked.

Nem sokat gondolkoztam azon, hogy megosszam-e az elmúlt 9 év tapasztalatait ezen a téren.
Egyszerűen úgy voltam vele, hogy nem. Túl bensőségesnek tartottam ahhoz, hogy szavakba öntsem, és afelől is kétségem volt, hogy bárkit is érdekelhet.

Egy ponton valami mégis átfordult bennem, és arra a döntésre jutottam, hogy indítok egy blogot, ahol a tudatalattiban lezajló tisztulási folyamatok és az alkotás közötti párhuzamról osztom meg a tapasztalataimat.

Mert az itt megosztott festmények nagy része egy hosszú gyógyulási folyamat lenyomatai.

Én azt látom, hogy egyre többen küzdenek hasonló állapotokkal, és sokan közülük abban a tudatban élnek, hogy ezekre nincs megoldás – legfeljebb a tünetek csillapítása.

Ennek az ellenkezőjére szeretnék rávilágítani.

Olyan érdekes utólag visszatekinteni egy korábbi énünkre.
Látni a változást és az évek alatt összeállt kirakós darabokat csodálatos érzés. Azt, hogy a néha reménytelennek tűnő élethelyzetekből mennyire szép dolgok bontakozhatnak ki.

Még a legsötétebb időszakok emlékei is szeretettel törnek rám, mert utólag már látom, hogy minden értem történt.
Csak ezt akkor még nem tudtam felfogni…

Most 2025 van. Egy kilenc éves ciklus lezárása, mely 2016-ban kezdődött.
Akkor még nem gondoltam volna, hogy ennyire fel lesz forgatva az életem.

Egy tipikus önpusztító kamaszkort tudhattam magam mögött, tele szorongásba torkolló elfojtott érzésekkel.
Nem voltam képes megélni akár csak egy kicsit is a boldogság állapotát, mindig volt valami a háttérben, ami miatt úgy éreztem, aggódnom kell.

Ez 20 éves koromra folyamatos szorongássá fokozódott.
Mondhatni, keményen önpusztító életmódot éltem. Tudat alatt mindenért büntettem magam, vigyorgó álarc mögé bújva.

Egy extrém sportnak éltem akkor már évek óta, amiben ugyan voltak eredményeim, de több hátránnyal járt, mint előnnyel.
Folyamatos megfelelési kényszerben éltem, a testi épségemet is háttérbe szorítva.

Egy magasabb énemnek végül betelt a pohár, és úgy döntött, kifordítja a térdem egy mozdulat közben.
Az eredmény: keresztszalag-szakadás, egy éves kényszerpihenővel.

Az évekig tartó szenvedélyemnek egyik napról a másikra vége szakadt, és kérdéses volt, hogy folytathatom-e valaha.

Az igazság az, hogy ez egy hatalmas lehetőség volt számomra – de akkor ezt még nem voltam hajlandó észrevenni.

Rákényszerültem, hogy magamba nézzek egy kicsit.
Persze ezt büntetésként éltem meg. Rövidesen be is indult az önpusztító program, amit folyamatos szórakozással álcáztam.

Hát igen. Azt hiszem, sokan vagyunk erre kondicionálva.

Viszont bármennyire is próbáltam a másik irányba nézni, a testem folyamatosan emlékeztetett a megoldásra váró problémáimra.
Ennek a másnapok voltak a legjobb példái.

Emlékszem a legelső ilyen élményemre: jött ez a „valami nincs rendben” érzés…
Hát hogy is lett volna?

40 fokos sátor, 4 napja tartó piálás, mindössze néhány óra alvással, rossz lelkiállapotban.

Aztán hirtelen valami már annyira nem volt rendben, hogy csak egyedül akartam lenni emberek nélkül, egy csendes helyen. De mivel nem találtam hasonlót sem, a további piálás tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak.

Ez legalább elnyomta valamelyest a szorongást, ami szép lassan fokozódott a háttérben hónapról hónapra, egészen addig, míg a végső kiboruláshoz nem értem.

Ez idő alatt persze sokszor tettem magamnak ígéreteket, melyeket rendszerint az első hétvégéken meg is szegtem.

Fél évvel később már komolyabb testi tünetekkel küzdöttem. Novemberben került sor a térdműtétemre, majd ezután következett be az, amit szerintem összeomlásnak hívnak.

Egy merevítővel a lábamon feküdtem otthon, akkor már nagyjából két hete, és lassacskán elhatároztam, hogy megejtem az első sétámat.
Magamhoz vettem a kis mankóimat, és ajtót nyitottam – de ami ezután fogadott, arra tényleg nem számítottam.

Hogy is lehet leírni a leírhatatlant?
Ezt csak az fogja érteni, aki valaha is átélt hasonlót…

Teljesen elvesztettem a valóságérzékemet.
Mintha egy instabil álomba léptem volna be, ahol úgy éreztem, még a légzésem is leáll, ha nem figyelek rá eléggé.

Biztos voltam abban, hogy hol vagyok és mikor – de nem éreztem.
Mintha kiszakadtam volna a „mátrixból”?
Igen, szerintem ez utóbbi közelíti meg leginkább azt, amit átéltem.

Az emberek hozták rám a frászt legjobban, mintha csak egy videójáték háttérkarakterei között találtam volna magam.
Te jó ég, mennyire rettegtem – most így visszaemlékezve…

Az jutott eszembe, hogy talán agykárosodást szenvedhettem, és a térdműtétnek van köze ehhez.
Próbáltam valamilyen logikus magyarázatot találni, de nem sikerült megnyugtatnom magam.

Teljesen kiborultam, mire hazaértem, és reménykedtem, hogy ez csak valami egyszeri hiba volt a rendszerben.
„Másnapra jól leszek.”
Persze nem lettem...

Akkoriban még én is hittem az olyan felszínes ötleteknek, hogy ha eltöltök egy kis időt a barátaimmal, biztosan belelazulok a helyzetbe és megfeledkezem a kínomról.

A probléma csak az volt, hogy eljutni is alig bírtam egy adott helyre.
Nem számított, hányszor tettem meg korábban azt az utat – itt új szabályok léptek érvénybe.

Lehajtott fejjel sétáltam, és próbáltam minél kevesebb ingert befogadni a külvilágból. Közben arra gondoltam, hogy a példaképeim mit tennének a helyzetemben.

Az extrém sportból gyűjtött tapasztalat akkoriban adott nekem valamennyi erőt arra emlékeztetve, hogy mennyi őrültségnek tűnő dolgot vállaltam be.
Ott valóban megtanultam leküzdeni a korlátaimat és tágítani a komfortzónámat.
Kihívásként álltam hozzá a félelmeimhez.

A különbség csak az, hogy itt nem volt vége a kihívásnak.
Ez egy folyamatos fizikai érzés rettegéssel párosítva, ami hatalmas energiát emésztett fel, hiszen átkapcsoltam egy állandó készenléti állapotba.

Szóval nagy nehezen eljutottam egy barátom lakásába, ahol a többiek már túl voltak néhány üveg pián.
Ahogy beléptem a küszöbön, legszívesebben sírva ki is rohantam volna, de már nem volt visszaút.

Hirtelen egy emberekkel kitömött lakás közepén találtam magam, hogy megkezdődjön az újabb próbatétel.

Nem bírtam elviselni a nekem szegezett kérdéseket, féltem, hogy meglátnak… úgy igazán. Ezért hát fapofával tűrtem, és rákapcsoltam az ivásra, nem törődve a másnap nyomasztó gondolatával, ami a képszakadás után hamarabb el is jött, mint gondoltam.

Az első, ami akkor beugrott, hogy azonnal haza kell jutnom.
Remegő kézzel vettem fel a kabátomat, és abban bíztam, hogy ez valamennyit tompít majd a félelmetes külvilág morajlásán.

Mintha visszatartott lélegzettel tettem volna meg ezt a 20 perces utat.
Az érzéseim még inkább kiéleződtek, amihez nagyban hozzájárult a reggeli nyüzsgés és az alváshiány.

Miután hazaértem, sor került talán az első őszinte pillanatomra már nagyon régóta.
Akkor lehullott egy pillanatra az álarcom.

Zokogásban tört felszínre az elmúlt hónapok, vagy talán évek frusztrációja.

Innentől kezdődtek az érdekes dolgok…