PÁNIKZAVAR
szembenézés
2015 decemberében már nem emlékeztem arra, hogy milyen érzés jól lenni. Bele kerültem egy ördögi körbe ahol a félelemtől való félelem batározta meg a minden napjaimat.
Nagyon hamar elkövettem azt a hibát, amit a legtöbb szorongó ebben a helyzetben. Elkezdtem erősíteni a betegségtudatot, melyet az elmém napról napra egyre inkább visszatükrözött különböző testi tünetek formájában.
Leggyakrabban ez a "nem vagyok a valóságban" érzés dominált a szokásos testi tünetekkel, mint a fulladásérzés, heves szívdobogás és társai. Ez nyílt tereken és sok ember között éleződött ki leginkább.
Olyan ez mintha a komfortzónádat jelölő sáv annyira beszűkülne, hogy már szinte éreznéd a fojtogató préselésének hatását. Valami ősi ösztönös félelem jött ilyenkor elő, ami azt üvöltötte, hogy menekülj egy védett helyre.
Ekkora feszültség alatt nagyon nehéz hátra lépni és távolabbról megfigyelni önmagadat, úgy tűnik mintha az eddig természetesnek vett hétköznapi szituációk hirtelen ellened fordulnának. Mint felszállni egy buszra vagy besétálni egy üzletbe.
Az igazság viszont az, hogy sosem az adott szituáció, hanem az azokhoz fűződő emlékek váltják ki ezt az érzést. Ez lehet, hogy evidens, de akkor is egy fontos kiindulási pont.
Az első esetek annyira félelmetesek, hogy szinte lehetetlen elfelejteni őket.
Az elme, ahogy mindent, úgy ezt is elmenti, felcímkézi és egy adott kategóriához sorolja, viszont nem képes különbséget tenni a valós veszély és egy kültéri séta között, ha mindkettő ugyanazt az érzetet kelti.
Ugyanabba a kategóriába sorolja, mintha az életedre törne valaki. Mondjuk.
Csak a hab a tortán, amikor valaki felüti a google-t és elkezdi azonosítani magát a tapasztalataival.
"Uram Isten..... Ez pánikbetegség! Pont, amitől tartottam."
Elég volt néhány klinikai szakvéleményt elolvasnom ahhoz, hogy elhatározzam. Én kijövök ebből magamtól, nem fogom gyógyszerrel "leélni" az életemet - gondoltam.
Aztán azon kezdtem el merengeni, hogy mégis hogy a francba tudnám visszafordítani ezt az átkozott programot.
Talán ha tudatosan mennék bele a szorongást kiváltó szituációkba, főleg számomra leg kellemetlenekbe, egy idő után hozzá szoknék és meg tudnám törni ezt a kört.
Mert hát előbb utóbb hozzá szokok valahogy nem? Mintha csak egy edzés lenne.
Ennyire egyszerű volt a terv, amely nagyrészt a korizásból merített hozzáállásomból jött.
Azelőtt annyi korlátot lecsúsztam már. Imádtam leküzdeni ezt a fajta félelmet, mert a komfortzónám tágításáról szólt.
Az elméd olyankor egyszerűen nem engedi, hogy rá ugorj arra a meredek barátságtalan csőre, de a kíváncsiság mégis erősebb.
Oda-vissza gurulsz egészen addig a pontig, amíg át nem billen benned egy mutató és hirtelen már le is értél az aljára.
Jobb esetben a lábaidon.
Ha egyszer rámertél ugrani, úgy gyerekjáték lesz a következő. Az a bizonyos első a legnehezebb.
Egy másik énem 2011-ben.
Hatalmas erőt tudtam meríteni ebből.
Elhatároztam, hogy csak azért is megcsinálom, így hát elővettem a legszadistább énemet és fogcsikorgatva néztem szembe a félelmeimmel.
Ez akkorra már mindent átszőtt, ami a bejárati ajtónkon kívül volt.
Ha belegondolok, milyen képet festhettem miközben koalaként öleltem át a metró kapaszkodót. Mint akit rakétával lőttek ki...
Úgy sétálgattam a Deák téren, mint egy totyogó baba, aki próbálja feltérképezni az ijesztő nagyvilágot. Csoda, hogy nem csináltam össze magam, bár voltak pillanatok, amikor közel járhattam hozzá.
Na, tessék, az extrém Dani, aki eddig minden őrültséget bevállalt hirtelen térdre lett kényszerítve a megoldásra váró feldolgozatlan traumái által.
Annyi ideig kapta a jelzéseket, de miután fittyet hányt rájuk bekeményített egy felsőbb énje és lerombolta a nagyképűségét.
Mert az embernek előbb utóbb elkezd ilyenkor leomlani az álarca.
Na szóval...
Néhány hét leforgása alatt enyhültek minimálisan a tüneteim, de mindig csak az után, hogy letudtam a napi teendőimet és úton voltam hazafelé. Ez kicsit megnyugtatóan hatott rám - főleg, ha már az este is beköszöntött.
Talán azért mert így tompult az a látvány, ami nappal évekig normálisnak tűnt, de addigra átalakult egy kontrasztos háromdimenziós szimulációvá.
Erre írtam korábban, hogy olyan érzés mintha "kivettek volna a mátrixból".
Semmilyen magyarázatot nem találtam erre az érzésre és emiatt még elviselhetetlenebb lett.
Igazán csak akkor volt ijesztő, amikor meg kellett szólalnom valahol. Olyankor mintha két különálló énre szakadtam volna. Egy, aki beszél és egy, aki hallgatja kívülről.
Ez a teljes fizikai elidegenedés érzetét keltette, ami még inkább kiverte a biztosítékot.
Így zajlott le ez a néhány hét decemberben.
Bármennyire is próbáltam visszafordítani ezt a programot, a nappalokat nem tudtam megszokni és sokszor annyira visszaestem, hogy még az átmeneti menedéket nyújtó esték is újra instabillá váltak.
Ez a folyamatos készenléti állapot minden erőmet felemésztette, főleg hogy gyakran enni sem tudtam addig a pontig, amíg haza nem értem.
A legnehezebb ebben, hogy teljesen egyedül érzed magad vele.
Sem a szüleid, sem a barátaid, de még egy pszichológus sem fogja tudni átérezni azt, amin keresztül mész.
Hidd, el én tudom... És azt is, hogy a látszat ellenére ez egy ajándék.
Persze csak ha kimered bontani.
