új irány

Gyula felkavarta bennem az állóvizet.
Nem csak a kezeléssel. Egyszerűen már a jelenlétéből is sugárzott valami.

Az első találkozásunk után mintha egy centrifugából szálltam volna ki.
Tudtam, hogy ezúttal valami teljesen mást éltem meg, mint azelőtt, amikor még csak a begyöpösödött hiedelmeim keretein belül láttam a dolgokat.

Valójában még fogalmam sem volt arról, hogy mekkora átrendeződések nyilvánulnak meg hamarosan az életemben.

Ezeket nem Gyula, vagy az általa végzett kezelés katalizálta.
Ő egy döntés előtt álló iránymutató volt, jókor, jó helyen.

Segített átbillenni egy időszak végének peremén, és megtámogatta a kezdetleges hajlandóságom energiáját.
Emiatt is léphettem tovább egy olyan idővonalon, amely gyökeres változásokat hozott.

Belülről kifelé.

Ásás gyökérszintig

Ennek az első megtapasztalt jutalma az évek óta tartó függőségem gyengülése volt.
Nem értettem, de néhány nap után egyszerűen nem kívántam úgy a cigit, mint korábban.

Azelőtt olyan erős köteléket éreztem, hogy a leszokásra tett kísérleteim néhány napnyi szenvedés után sorra zsákutcába futottak.
2016 decemberében viszont erőt sem kellett vennem magamon ahhoz, hogy kibírjam.

Egyszerűen nem kellett kibírni.

Talán nehéz ezt átéreznie valakinek, aki sosem dohányzott, de nekem akkor ez egy hatalmas fordulópont volt.
Akkor tudatosult bennem, hogy a leszokással vívott harc olyan volt, mintha a tüneteket próbáltam volna meggyógyítani a gyökérok helyett.

Gyulának viszont ezt valahogy már az első találkozás alkalmával sikerült megcéloznia.
A mai napig sem tudom pontosan, hogyan, de valamit átkapcsolt bennem.

Persze korántsem oldódott meg minden, de ez a változás épp elég volt ahhoz, hogy óriási motivációval töltsön el.

Ereje teljében

További festmények.

Az elvonulással és rajzolással töltött órák távol tartottak szinte mindentől, ami korábban a kielégülés illúzióját keltette.

Nem volt sem hétvégi piálás, sem szorongással megspékelt másnaposság.
A szobrok, drapériák és alkalmankénti élő modellek mellett szinte csak a csend maradt.

És én nagyon élveztem ezt az új energiát.

Külső szemmel persze úgy tűnt, mintha valami lelki fájdalom miatt döntenék az egyedüllét mellett.
Hiszen azelőtt egy percig sem tudtam otthon maradni.

Mindig én voltam az, aki már két hétre előre tudni akarta, hogy mikor és hol lesz, csak hogy ne kelljen egyedül maradnia.
Addigra már régen rájöttem, hogy mindez csak menekülés volt.

Az extrovertált személyiség mögött egy fel nem oldott traumák elől rohanó kisgyerek őrjöngött.

Rejtekhely.

Valahol ez a szerep is egy önvédelem volt.

Ha nem lépek ki belőle, talán sosem kapcsolódok az elfedett minőségeimhez.
Magamtól legalábbis biztosan nem.

Ezért kellett a baleset és a pánikzavar.

Más dolog ezt hinni, és tudni.

2016 végére talán pont ezek a felismerések vezettek egy teljesen újfajta önfeledtséghez, mint azelőtt.

Még annak ellenére is, hogy tudtam, mekkora csomagot kell kiürítenem ahhoz, hogy ténylegesen pályára álljak.
Mert, hogy akkor még korántsem volt feloldva a szorongásom gyökér oka.

Mindezek ellenére viszont biztonságérzettel töltött el, hogy végre őszintén beszélek magammal ahelyett, hogy a szerepeimet táplálnám, és ennek hatására számos olyan dolog került felszínre, ami azelőtt elkerülte a figyelmemet.

Legfőképpen talán az álarcaim mögé rejtett érzékenység.

A sok felismerés idővel egy olyan szokatlan és mély érzést formált meg, amit még magamnak sem tudtam pontosan megfogalmazni.
De talán nem is kellett.

Ez egy tompa, szerető tekintet volt.
Olyan friss vagy tiszta… nehéz szavakba önteni.

De a lényege az volt, hogy ez az egész,
minden, ami velem történt az elmúlt másfél év alatt,

a baleset, a pánikzavar, a sok halálfélelem és a frissen kibontakozó alkotó érzék,
egyszerűen nem lehet véletlen.

Ösztönösen éreztem, hogy egy másik irányban van dolgom, mint amerre azelőtt haladtam.
És ettől mintha egészebbé váltam volna.

Gyula ezt támogatta meg egy vízválasztó időszak peremén.

Lassacskán kirajzolódott előttem egy pozitív jövőkép, ahol félelemmentesen élve tehetek eleget az életcélomnak.

Talán onnantól éreztem erősebben, hogy a szorongás gyökerokának feloldása is beletartozik ebbe a csomagba.

Ahogy az is, hogy megértsem, mi áll a generációk óta fennálló „családi átok” —
a szorongásos depresszió és alkoholizmus — mögött.

Ismétlődő minták ciklusai.

Egyszer valakitől azt hallottam, hogy a valódi gyógyulás nem egyenlő a fájdalomcsillapítással.

Milyen igaz…

Akkor még fogalmam sem volt, hogy mennyi nehézséggel fog járni ez az újfajta munka.

Tükör.

Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy az őszinte szándékhoz mindig jár a támogatás is?

Néha — sőt, gyakran — csak utólag jössz rá, hogy valójában mekkora támogatást kaptál.
A felszínen úgy tűnik, mintha semmi sem történne, miközben csak egy csendes előkészítés zajlik.

A régi, kinőtt hiedelmek és szokások elengedésével valami új fog a helyükre kerülni.
És ez nem egyik napról a másikra történik.

Számomra erről szólt 2016 és 2017.