új kezdet
2016 előtt és után.
Valahogy így van elmentve az év, amely az egyik legkülönlegesebb helyet kapná az időszakokat számon tartó polcomon.
(ha lenne ilyenem)
Szeretek utólag visszatekinteni egy év első és utolsó napjára, és 2016 az, ahol talán a legkontrasztosabb ez a két pont.
Egy új kezdet küszöbén való átlépés.
Nagyjából így lehetne egy mondatban kifejezni.
.
Januárban mindig is jelen volt egy amolyan év eleji melankólia, ami akkor még inkább kiélezetté vált. Úgy tűnt mintha már soha nem változna meg semmi.
A szorongás is ott folytatódott, ahol 2015-nek vége lett.
Csak a szokásos cirkusz, időnként túlélő üzemmódba kapcsolva.
Egyedül az esték nyújtottak valamennyi menedéket, amikor úgy éreztem, hogy elrejtőzhetek a kiéleződött nappali ingerek elől a sötétség leple alatt.
Mintha csak vámpírrá változtam volna, amit valamennyire vissza is igazolt a sápadtságom és egyre erősödő antiszociális hajlamaim.
Ami azt illeti, valóban energiavámpírrá váltam.
Ha épp nem egyedül voltam, rázúdítottam egy-egy barátomra az aktuális küzdelmem frusztrációját, amelyben legnagyobb meglepetésemre megértő fülekre leltem.
Ez volt számomra akkor a kiengedés egyetlen ismert módja, ami idővel annyira erős késztetéssé vált, hogy észre sem vettem, mekkora figyelem-tolvaj lettem.
Mindezek ellenére volt olyan, aki idővel szinte már a mentorommá vált, és vállalta, hogy eljön velem amolyan terápiás sétákra.
Ez akkoriban nagyon jót tett nekem.
Sokat nevettünk a néhol már fekete komédiába áthajló szituációkon.
Egy röhejes cirkusz volt az egész, amin már tényleg csak nevetni lehetett. Néha át is billent valami, amitől csak hagytam, hogy megéljem az állapotot ahelyett, hogy komolyan venném magamat.
Ettől persze nem múltak el a fizikai érzetek, de jól esett kicsit beinteni a hangnak, ami folyamatosan fenyegetőzött a fülemben.
“Csinálsz amit akarsz, nem érdekel bazdmeg…”
Mondtam magamnak remegő hangon.
A január hamar eltelt ezekkel a “terápiás sétákkal'“ viszont én úgy éreztem, hogy csak egy helyben toporgok, egyre távolabb esve a megoldástól.
A februári enyhe idő már jelezte, hogy nincs sok idő a tavasz berobbanásáig.
Ez korábban mindig felszabadító hatással volt rám,
de abban az évben csak összeszorult a gyomrom, ha belegondoltam.
Tudtam, hogy az átmeneti téli visszahúzódásból újra felpezsdül a városi élet, még több ingerrel, hosszabb és világosabb nappalokkal, és turista tömegekkel.
Bele kellett húznom, de sajnos sehogy sem akart tompulni ez az állapot. Igaz, hogy esténként valamennyire le tudtam már nyugtatni magam, de másnap minden kezdődött elölről.
Mintha csak az Időtlen időkig című filmbe csöppentem volna.
Akkoriban épp egy grafikus képzés közelgő felvételijéhez bővítettem a portfóliómat, de alig volt ihletem...
Szükségem volt egy kis levegőváltozásra, hogy tiszta fejjel tudjak alkotni, ezért úgy döntöttem, leutazok néhány napra Monorra a nagyanyámhoz.
Valami azt súgta, hogy jót fog tenni kiszakadni ebből a cirkuszból egy kicsit, és talán köthetek egy kis tűzszünetet a szorongással a nyugodt kertvárosi környezetben.
Így is lett.
Érdekes kontraszt volt a fojtogató belvárosi közegből hirtelen átkerülni egy csendes utcákkal teli, üres kis településre.
Átmeneti nyugalmat éreztem, ahogy az ottani utcákat jártam, közben itt-ott megrezzent bennem valami nosztalgikus érzés, ahogy felidéztem, mennyit cigiztünk titokban a zegzugos parkokban.
Aznap este fel is vettem a kapcsolatot egy régi baráttal, aki rögtön házibuliba invitált másnap estére.
A gyomrom azonnal görcsbe rándult, ahogy beugrottak a legutóbbi összejövetel emlékfoszlányai, ugyanakkor a kíváncsiság is felütötte a fejét.
15 évig éltem itt.
Sok mindent megéltem az itteni barátaimmal, akiktől egytől egyig eltávolodtam, miután elköltöztünk. Tudtam, hogy jó páran lesznek ott közülük.
Egy kicsit dilemmáztam a válaszadással,
de végül igennel feleltem.
Mit is mondhatnék ?
Kellőképpen felkészültem.
Mire odaértem, már félig-meddig részeg voltam, persze a biztonság kedvéért még megálltam két sörrel a ház előtt egy sötét zugban.
Akár egy alkoholista vámpír.
Tudtam, hogy józanul képtelen lennék egy ekkora impulzust elviselni.
Ott álltam arra várva, hogy kilazuljon a hasamat szorító görcs és végre hajlandó legyek becsöngetni.
Végül talán a negyedik sör után úgy éreztem, hogy felkészültem.
Nem emlékszem sok mindenre aznap estéről–csak arra, hogy jól esett.
Egy kicsit a hátam mögött hagytam mindent.
Jó volt régi arcokat újra látni, beszélgetni és nosztalgiázni.
Rég nevettem annyit mint akkor. Hazafelé mintha sebezhetetlennek éreztem volna magam, akinek már soha többé nem fog gondot okozni a szorongás.
Erre persze hamar rácáfolt a másnap ami rögtön visszarepített a valóságba az álmaimból. Mintha csak egy pofonra ébredtem volna, amivel meg is kezdődött az órákon át tartó belső őrlődés.
Akkoriban már nehezen viseltem a másnapossággal járó tüneteket és itt nem csak a fejfájásról volt szó.
Nagyon erős belső konfliktusaim voltak az alkohollal ami mindig a másnapokkal mutatkozott meg csak igazán.
Olyankor mindegy volt, hol vagyok.
A szorongás időnként már halálfélelemre kapcsolt, amivel mindig együtt járt egy ígéret is magam felé:
Soha többé nem iszom.
Az igazság viszont az, hogy képtelen voltam megállni.
Egyrészt mert nem volt kellő akaraterőm, másrészt, mert nekem is kijárt bizonyos transzgenerációs mintázatokból.
A férfi felmenőim közül sokan rokkantak bele az alkoholizmusba, aminek én is szemtanúja voltam gyerekkoromban.
Valószínűleg ennek a súlyát érezhettem másnaposan.
Akkoriban kezdtek el csak megfogalmazódni bennem ehhez és más dolgokhoz fűződő kérdések:
Hogy vajon miért érzem azt, amit?
És más miért nem érzi ugyanezt?
Vagy hogy ki vagyok én egyáltalán a maszkom alatt?
Azért valahogy csak átvészeltem ezt a napot miközben az említett kérdéseken rágódtam, majd miután lecsillapodtak a kedélyek, úgy döntöttem, hogy ott maradok még egy hétig.
Kellett a friss levegő amit meg is kaptam a város határában elterülő erdőtől, hogy közben gondolkozzak a miérteken.
Talán akkor ismertem fel, hogy mennyit ad nekem az egyedül lét ami emlékeztetett, hogy milyen fontos kérdéseket kerülgettem már régóta.
Kamasz éveim alatt nem volt időm ilyesmiken gondolkozni, amikor annyi ingerrel voltam ellátva. Sokkal jobban foglalkoztatott minden amihez nem befelé kellett figyelnem.
Nagy előre lépés volt, ezeket a kérdéseket egyáltalán megfogalmazni.
A válaszokat persze csak évekkel később kezdtem el megkapni.
