elengedés

gyógyszerek

– Neve?
– Selyebi Dani.

– Panasza?
– Szorongás.

– Frontin, következőt.

Valahogy így képzeltem a pszichiáterrel való első beszélgetésemet, akinek egy közeli ismerősömtől kaptam meg a számát.

Sok minden átfutott az agyamon, amíg a rendelője felé tartottam, de leginkább az, hogy megfordulok, és hazamegyek.

Egy másik énem viszont már kész volt minden ragaszkodását feladnia a sajátos protokolljához – ami, valljuk be, már rég kudarcot vallott.

Már nem számított, milyen eszközökkel – csak jobban akartam lenni.

Azokban a pillanatokban éleződött ki csak igazán a bennem lévő kettősség.

Igazából már hetek óta őrlődtem ezen a kérdésen, végül egy utolsó pánikroham billentett át azon a küszöbön, ahol a korábban még minden porcikámmal megvetett gyógyszeres kezelést már az egyetlen lehetséges kapaszkodónak láttam.

Egy kis tétovázás és egy nagy sóhajtás után végül felcsöngettem a kaputelefonon, majd röviddel ezután ajtót is nyitott egy alacsony, rendkívül ráncos idős úr fülig érő mosollyal.

Valahogy nem erre számítottam.

Ahogy betessékelt, hirtelen egy kellemes hangulatú lakásban találtam magam, ami a legkevésbé sem emlékeztetett az előre vetített elképzeléseimre.

A gyors bemutatkozást követően leültetett a legközelebbi fotelbe, és annyit kért, hogy meséljek.

És én meséltem is.

Az elejétől kezdve minden kijött belőlem, amit ő – időnként egy-egy fejbiccentéssel jelezve egyetértését – türelmesen végig is hallgatott.

Miután befejeztem a szófosást, egy pillanatra azt hittem, hogy lefagyott a túláradó információmennyiségtől, de egy kis gondolkozás után végül megszólalt.

– Ha úgy érzi, hogy jelenleg tényleg nincs más megoldás, adhatok valamit önnek. De biztos benne, hogy ezt szeretné ?
Csak akkor szoktam gyógyszert ajánlani, ha már tényleg minden kötél szakad.

Egy pillanatra végigfutott bennem az elmúlt fél év összes megpróbáltatása.

– Nehezen tudok így helytállni a hétköznapokban. Egy mankóra lenne szükségem valamennyi időre.

Arra gondoltam, hogy ha a szervezetem megszokja, 2–3 hónap múlva talán már abba is hagyhatom a szedését.

Bíztam benne, hogy ha ez valamennyire lenyugtat, és pár hét alatt hozzászokok az új érzelmi töltéshez, akkor talán gyógyszer nélkül is képes leszek megtartani az állapotot.

Hiszen csak egy ponton kéne megtörni ezt az ördögi kört.

A doki egyetértett, de a korábbi esetek alapján inkább egy évet javasolt.

Felállt, és egy kis dobozt vett le a mögötte lévő gardrób egyik polcáról.

– Ez egy antidepresszáns – elég sikeresnek bizonyult a szorongás és deperszonalizáció terén. Vegyen be napi egyet, este vagy reggel, aztán majd meglátjuk...

Kis tétovázás után végül kézbe fogtam, és a táskám legmélyére dugtam – abban bízva, hogy talán meg sem találom.

– Mennyivel tartozom?
– Hát… amennyivel gondolja – mondta mosolyogva, egy vállvonás után.

Kissé zavarba jöttem, majd a kezébe adtam pár ezer forintot.
Megköszönte, majd annyit mondott: meneküljön.

Miközben a cipőmet kötöttem, megkért, hogy jelezzek vissza amint van változás, és figyelmeztetett, hogy az első néhány napon előfordulhat akár émelygés vagy hányinger.

De jó… – gondoltam.

Megköszöntem, majd útnak indultam.

Furcsa érzések kavarogtak bennem aznap délután.
Miközben hazafelé sétáltam, egyszerre voltam csalódott és reménnyel teli.

Szerettem volna ezt önerőből, a saját eszközeimmel megoldani, és vereségként éltem meg, hogy végül nem tartottam ki mellettük.
Másfelől viszont – ha belegondoltam, hogy talán pár héten belül elmúlnak a tüneteim...

Addigra már bármit megadtam volna ezért.

A következő emlékem, hogy nem tudom, hol van fent és lent, miközben forogva zuhanok valahonnan valahová.

Ez az érzés szörnyű hányingerrel riasztott fel ebből a rémálomból, miközben szinte már fél lábbal a mosdóba készültem rohanni.

Az éjszaka hátralevő része ezzel telt, így az esti gyógyszeradagot végül áttettem reggelre.

Nagyon rossz előérzetem volt.

Ha a szervezetem ennyire ellenez valamit, nem biztos, hogy kéne ezt erőltetnem – gondoltam.

De már belevágtam, és szerettem volna megtudni, mi lesz ezután. Ha a dokinak igaza van, akkor 2–3 hét múlva már érezhetek némi megkönnyebbülést.

Szerencsére tényleg hamar elmúltak, így tovább szedtem abban bízva, hogy lassan, de biztosan megváltozik a közérzetem, és azon kapom magam, hogy nem szorongok.

Valahogy így képzeltem el.

Mindeközben egyre stabilabbnak éreztem a térdem ahhoz, hogy közel egy év kihagyás után tegyek egy próbát, és újra felhúzzam a lábamra a görkorit.

De még egy dolog hátra volt ezelőtt.

Szeptembertől újra suliba szerettem volna járni, és ehhez kellett egy sikeres felvételi.

Végül – erős kritikával ugyan, de – fel is vettek a grafikus képzésre, amihez annyit bíbelődtem a portfóliómmal.

Nagy kő esett le a szívemről abban a pillanatban.
Az aktuális fő problémáimból egy hirtelen megoldódott.

Még maradt kettő – gondoltam.

Régóta nem éreztem ekkora pozitív impulzust, amitől valamennyi bátorságot kapva rögtön hazamentem, és felkaptam az akkor már hónapok óta a sarokban porosodó gurulós bakancsot.

Felhívtam egy régi barátot, és kimentünk az egyik lerobbant skateparkba a sok közül, valahová a Városliget mélyére.

Fantasztikus érzés, amikor egy ilyen hosszú kényszerpihenő után egyszer csak azon kapod magad, hogy bármiféle változás nélkül ugyanúgy megy tovább, mintha csak tegnap hagytad volna abba.

Mintha a sérülés pillanata, a szalagszakadás, a térdműtét és a rehab meg sem történtek volna.

Minden ugyanúgy ment, mint azelőtt.

Persze ehhez nagyban hozzájárult a hónapokig tartó mindennapos gyógytorna, aminek abban a pillanatban térült meg minden erőfeszítése.

Az önfeledtség egy olyan állapotában találtam magam, amihez nem kellett teljesítmény.

Nagyon régóta nem éreztem ilyet.

Egyszerűen csak örültem a pillanatnak, és annak, hogy ami még pár hónapja lehetetlennek tűnt, most hirtelen valósággá vált.

Tudom, ezt talán nehéz átérezni, de én akkor úgy éltem meg, mintha egy részemet kaptam volna vissza.

Most már minden rendben lesz – gondoltam.