átmenet

Halványan emlékszem csak erre a 2–3 hétre.
Eleinte nem történt semmi.

Csak a szokásos, naponta ismétlődő forgatókönyv, aztán idővel mégis... mintha az automatikus válaszreakciók elkezdtek volna tompulni.

Nehéz ezt megfogalmazni.
Ott van még — akárcsak egy entitás, amely kétségbeesetten kapaszkodik beléd.
De valahogy már nem tulajdonítasz neki akkora jelentőséget, mert időnként megjelenik az elfogadás érzete. Legalábbis a halvány szikrája.

Pedig látszólag semmi nem változott, sőt...
Olykor még nagyobb erőbedobással vissza is üt, mintha csak a figyelmedet próbálná felhívni, hogy még ott van, úgysem szabadulsz tőle.
Az agyadban mégis bekapcsol egy biztonságérzetet generáló funkció.

És pontosan ez kezdi el kivésni az ördögi kör egy pontját.

Végül egyszer csak jött egy nap, ami szinte teljesen más volt, mint az elmúlt fél év sorozatban lejátszódó cirkusza.
Akkor, ott, azon a ponton éreztem, hogy valahová megérkeztem.

Ez tényleg olyan, mintha a háttérbe húzódna.
Egy láthatatlan fátyol kezd elválasztani titeket, ami tompább érzetet ad az egésznek.
Még csak bicegve ugyan, de elkezded magad stabilabbnak érezni azokon a helyeken, ahol korábban már nem engedett ki a komfortzónád.

Mintha csak eszembe jutott volna, hogy van egy kapcsoló, amivel bármikor kinyomhatom ezt az érzést.
És ahogy ez megtörtént, megjelent egy áramlat, ami nem engedte érvényesülni a támadóimat — egy ideig.

Ez persze fokozatosan történt, napról napra, hétről hétre.
Az egóm végül elcsendesült és elfogadta, hogy vége.

Ennyi—gondoltam.

Volt okom örülni.
A térdem jól funkcionált, a szorongásom egy hónap alatt szinte teljesen elmúlt.
Ami korábban elképzelhetetlennek tűnt, hirtelen visszajött az életembe teljes valójában.

Nemcsak hogy visszajött, hanem új árnyalatot adott annak az időszaknak.
Erősebbnek, kitartóbbnak éreztem magam.

Még jó, hogy — hiszen a korábban még téglákkal telepakolt hátizsákom most egy csapásra kiürült, és egy nagy adag teher nélkül végeztem mindazt, amit korábban félig összenyomva.

Ahogy kitavaszodott, vele együtt én is kivirágoztam.
Mindez olyan gyorsan történt, hogy szinte fel sem fogtam.
Talán túl gyorsan...

Néhány hét után végül felütötte a fejét egy másfajta érzés, amit talán a lelkifurdaláshoz tudnék hasonlítani.

„Nem jogos a felhőtlenségem.”
Ezt mondta.

Hiszen ezt annak a gyógyszernek köszönhettem, aminek még a gondolatától is hányingerem támadt pár hónapja.

Akárhogy is, a felszabadultság elfeledtette velem az árát.

Végül egyre gyakrabban törte meg a csalódottság önmagammal szemben, míg el nem határoztam, hogy véget vetek a kezelésnek.

Gondoltam: oké... Tudok szorongás nélkül élni.
Már emlékszem, hogyan kell.
Menni fog bogyók nélkül is.

A doki persze ellenezte.
Több időt javasolt, viszont az akkori, heves természetű, mindenhova rohanó énemnek ez szóba sem jöhetett.

Nem voltam hajlandó tovább mérgezni a szervezetem,
sőt, még alkoholt sem ihattam mellette — ami számomra akkor a vidám hétvégék (és gyakran hétköznapok) egyik tartópillére volt. Készülnöm kellett a nyárra...

Elég röhejes ellentmondás, nem?

Néha úgy érzem, mintha a tíz évvel ezelőtti énem egy tragikomédia főszereplője lett volna.
Na mindegy — tehát igen, ez nekem annyira fontos volt, hogy kész voltam áldozatokat is hozni érte.

Akkor ott tartottam.

Ez is egy szint volt, ami együtt járt bizonyos hiedelmekkel.
Olyanokkal, amiket teljesen normálisnak tartottam akkoriban — vagy épp csak nem voltam hajlandó távolabbról megvizsgálni.

Hisz mindenki ugyanígy volt vele a környezetemben.
Így hát én is beálltam a sorba.

Elég korán, hozzáteszem.
Tizenöt éves koromtól nem volt megállás.

Elképzelhetetlennek tartottam akkoriban, hogy kiszakadjak ebből a körből — ezért hát, ahelyett hogy életmódot váltottam volna, egy gyors „megoldás” után azonnal irányba vettem a régi, jól bevált mintázataimat.

Hirtelen be akartam pótolni mindent amit az elmúlt 1 évben kihagytam. Így hát teljes erőbedobással készültem a nyárra — ahogy mindig is.

A végén még lemaradnék valamiről — gondoltam.

És aki lemarad, hamar lemorzsolódik a korai húszas évek felszabadító bódulatáról.
Nekem ezt mondták.
Már nem emlékszem, hogy pontosan kik.

Szerintem senki sem, de mind tudjuk, hogy ennek a részei akarunk lenni.

Muszáj kihasználni — „egyszer élünk...”
Ki kell engedni, ahogy mondják.

Néha viszont úgy alakul, hogy egy megoldatlan trauma lenyomata közbeszól, és elszeparál valamennyire ettől a cirkusztól, rákényszerítve egy kis befelé figyelésre.

Ott lesz lehetőséged rálátni pár lépés távolságból dolgokra, amik eddig talán normálisnak tűntek.
Onnantól pedig vagy folytatod, vagy eltávolodsz.

Persze ez is egy folyamat, ahol eleinte gyakran visszatérsz a „mátrixba”.
Önszabotáló programok és függőségek révén sokáig én is így tettem.

Hiába gyakoroltam önfegyelmet, valahogy mindig visszafordultam —de már semmi sem volt a régi.

Az átvirrasztott éjszakák egy idő után már nem hozzák azt a fajta felszabadultságot, ami olyan mélyen el van hitetve a kollektívban.

Aztán rendszerint lesz egy fordulópont, ahol már nincs visszaút,
mert egy idő után rájössz — ezt valójában szinte senki sem élvezi.

Még akkor sem, ha a felszínen úgy tűnik.