utolsó csepp

A baleset utáni éjjelen lázálmok gyötörtek.

Mintha két világ között lebegtem volna, miközben egy sötétebb árnyam próbálta minden erejével visszatartani a világosat.

Rendkívül manipulatív, aljas módon generált félelmet az ismeretlen iránt.
Nem voltak szavak vagy képek, csak érzések, amik végül meggyőzték a másikat arról, hogy a változás veszélyes.
Nincs annál veszélyesebb.

Ha belegondoltam, hogy talán újabb maradandó sérülést szereztem az alig fél éve megműtött, és hatalmas erőfeszítések árán rendbe rakott térdemen, majdnem megsemmisültem.

Várnom kellett még néhány napot az eredményre, hogy addig is ezen őrlődhessek.

Ez idő alatt nagyon nehezen tudtam csak ráállni a bedagadt lábamra, így szinte biztos voltam benne, hogy egy jó időre megint elköszönhetek a szenvedélyemtől.

És végül mégsem.
A CT nem mutatott semmit. Valami csoda folytán megúsztam pár darab öltéssel.

Sem pezsgőbontás, sem fülig érő mosoly nem következett ezután, csak mély belátás.
„Oké, vettem a lapot” — talán valami ilyesmit mondhattam akkor.

Onnantól kezdtem el csak igazán érezni, hogy nem halogathatom tovább a változást.
Bármennyire is harcolt ellene az egóm, konkrét lépéseket kellett tennem.
Viszont fogalmam sem volt hogyan — azon kívül, hogy lemondok a káros szenvedélyeimről.

Nem mintha az olyan könnyen ment volna.
Dohánybolt és lelkifurdalás.
Ez a két szó jellemezné leginkább 2016 nyarát.

Egyszerűen csak nehéz volt.
Gyengeség, függőség, az önfegyelem hiánya — valószínűleg akadt mindegyikből.
Viszont kezdett megérni bennem egy őszinte szándék, amely arra sarkallt, hogy kérdéseket tegyek fel magamnak.

Hogy miért érzem azt, amit?
Honnan jön ez az óriási feszültség, a szorongás és a gyakori lehangoltság?
Vajon mennyi köze van a szüleimhez vagy a gyerekkoromhoz?
És végül: mi lehet a megoldás ezekre?
Ha van egyáltalán…

Sokat töprengtem ezeken kérdéseken rövid elvonulásaim alatt, miközben hosszú köröket tekertem a Monor környéki falvak és erdők határaiban.
Ilyenkor kiültem valahová, és egyszerűen csak gondolkoztam az életemben jelenlévő érzések gyökér okán.

Térképem akkor még nem volt, így csak a sötétben tapogatóztam.

Fogalmam sem volt a családi mintázatokról, vagy a tudatalatti elme működéséről — igazából azt sem tudtam, hogy mi az az elme.
Egyszerűen csak jól esett egyedül lenni és jelenlétet gyakorolni.

Talán egy Osho-könyv hatására kezdtem el meditálni — igaz, jó ha néhány másodpercre meg tudtam tartani az ürességet az özönlő spam-ek áradatában.
21 éve minden napomat a felesleges gondolatok gyártása töltötte ki.
Ez idő alatt mindenhol voltam, csak nem a jelenben.

Az egyedül töltött napok után visszatérve a városba egy kicsit mindig kívülállónak éreztem magam.
Megfertőzött az érzés, mintha mindenki álarcot viselne, hogy eltitkolja valódi természetét.

Ismerősök között persze gyakran adtam hangot az új nézeteimnek néhány sör után — magamra vonva néhány furcsálló tekintetet.
Kezdtem azt érezni, hogy valójában senki nem értené meg azt, ami akkoriban foglalkoztatott.
Így a pesti légkör és a vidéki elvonulás közötti ingázás töltötte ki ezt az időszakot, amíg el nem kezdődött grafikus pályafutásom második nekifutása.

Nehezen érkeztem meg.

A lelkesedés inkább a korizásban nyilvánult meg, miközben a suliban töltött órákat valódi jelenlét nélkül valahogy végigszenvedtem.
Így ment ez egy darabig, miközben a szorongás lassan újra teret hódított magának.

Először csak néhány pillanatra bukkant fel, mint egy rég nem látott ismerős, aki figyelmet próbál kizsarolni.

Az ilyen pillanatok alatt tud újra épülni az a bizonyos ördögi kör, amely gyorsan beindítja a félelemtől való félelem áramlását.
Egy hónap sem telt el, és ugyanott találtam magam, mint ahonnan indultam.

Persze ez várható volt.
Az életmódomtól való elszeparálás zajlott az univerzum sajátos eszközeivel. Bármennyire is ragaszkodtam, ez már egy süllyedő hajó volt.

Talán ennek a hatására kezdtem egyre gyakrabban bent maradni suli után az üres műteremben szobrokat és csendéleteket rajzolni.

Akkoriban mindenki azt hitte, hogy szorgalomból csinálom — holott az egyetlen oka az volt, hogy kicsit egyedül lehettem az egész napos tömegiszony után.

Volt abban a helyben valami.
Akkor éltem meg először a művészetterápia jótékony hatását, miközben elmélyülhettem a térábrázolás alapjaiban.

Ezzel egy időben történt egy másik nagy váltás is.

Édesanyám — akivel akkoriban együtt éltem — úgy döntött, hogy külföldön próbál szerencsét.

Sokat tanakodtam, hogyan tovább — végül eldöntöttem, hogy Monorra költözök a nagymamám családi házába.

Nagyjából addigra érett meg bennem az érzés, hogy én tényleg szeretném ezt a hivatást.
A grafika és illusztráció pedig olyan pályák amelyeknek az elsajátítása nem ér véget a tanórák után. Épp ellenkezőleg, otthon kezdődik az igazi fejlődés, amihez nekem is időre volt igényem.

Hatalmas hálát éreztem, mikor felajánlották ezt a lehetőséget, hiszen a nappali tagozat mellett nagy kihívást jelentett volna egy albérletre való összeget előteremtenem minden hónapban.

Mindezek mellett persze volt még egy oka is.

Nyári látogatásaim alatt megszerettem azt a helyet, és a történtek után úgy éreztem, jót fog tenni, ha több időt töltök a környéken.

Ez egy tágas, kertes ház Monor határában, közel az erdőhöz — ahol bármikor megfeledkezhettem kicsit a külvilágról.

Segített elterelni a figyelmem az akkori függőségeimről is, amelyek néhány hét után tényleg elkezdtek meglazulni.

A Pesten töltött idő alatt a szorongás már annyira felerősödött, hogy végül felhívtam a dokit, és nevetve közöltem vele: igaza volt.

Kezdett megint eldurvulni a helyzet és kellett egy átmeneti megoldás, hogy legalább a suliig eltudjak jutni.
Tudtam, hogy az antidepresszáns egyszer már segített — és azt is, hogy most másképp fogok hozzáállni.

Nem oktatott ki.
Mindössze arra kért, hogy tartsak ki, és szedjem 9–12 hónapig, hogy pályára tegyen.
És persze hagyjam magam mögött a régi életmódot — ami már amúgy is zajlott a saját tempómban.

Ezek után egyre több időt töltöttem egyedül, akár otthon voltam, akár emberek között. Mintha egy mélyebb minőség kezdett volna éledezni bennem, amit az egóm persze minden erejével próbált elnyomni—hiszen 21 évesen szórakozni, csajozni, meg efféle dolgokat szokás csinálni.

Élni—ahogy mondani szokták.

E helyett hirtelen átléptem a nyugdíjas korba—gondoltam. Beszippantott a mama hotel.

A kegyelemdöfés talán nagyanyám esti invitációi voltak egy-egy Duna TV-s Columbo epizódra, amit az első után rendre illedelmesen visszautasítottam.

Általában késő estig ingáztam a beadandók szerkesztése és az erkélyen elszívott cigik között — miközben vártam, hogy a szorongás végre oldódni kezdjen.

Nagyjából Így telt a fordulópont előtti néhány hét, ahonnan gyökerestül megváltozott minden.