utolsó előtti csepp

Én amolyan régimódi srác voltam.
Ittam, és kék Bondot szívtam.
Voltaképp ennyi is elég volt ahhoz, hogy képes legyek mosolyogni.

15 évesen még valahogy színesebbnek és izgalmasabbnak tűnt ez az új világ, ami olyan gyorsan beszippantott, hogy szinte már csak aludni jártam haza.

Ezután — úgy három évvel később — egy trauma hatására a korábban még felszabadultságot hozó éjszakák lassan elkezdtek kifakulni.

Már akkor éreztem, hogy nem jó az irány, de a bennem élő, felelőtlen csordaszellem erősebb volt, így hát maradt minden a régi.

Idővel aztán előbukkant egy olyan énem, aki egyre rosszabb és rosszabb irányba kezdte el terelni a dolgokat.

Az önszabotázs olyan oldalait éltem meg, amelyek sem nekem, sem a környezetemnek nem kedveztek, én mégis újra és újra lefutottam ezeket a konfliktussal átitatott köröket.

Mintha életérzésként viseltem volna a döntéseimmel járó negatív következményeket, romantizált önsajnálattól átitatva.

Felvettem az úgynevezett „meg nem értett művész” identitását, aki folyamatosan bántalmazta magát, hogy aztán másokat hibáztathasson érte.

Aztán 2015-ben elérkezett az úgynevezett mintamegszakítás — egy baleset formájában — és hirtelen elkezdtek megmutatkozni a leomlás látható előjelei.

A korábbi felmenőim sok férfi tagját nyomorította meg az alkohol, aminek én is szemtanúja voltam gyerekkoromban.

Ez volt az egyik fő oka annak, hogy 2015-ben elkezdett kialakulni a „másnaposság-fóbiám” — ahogyan neveztem.

Szörnyű lelkifurdalás és olykor halálfélelembe áthajló szorongás kísértett ezeken a napokon, ezért egy idő után képtelen voltam máshol, vagy ne adj Isten, más ágyában ébredni.

Egyedül a saját szobám nyújthatott némi biztonságérzetet, habár egy idő után már az sem mindig segített.

Azt gondolná az ember, hogy ennyi ok épp elég egy régi életmód feladásához, viszont én, ahelyett hogy tudomást vettem volna a jelekről, csak lebegtem tovább, mint a lassan főzött béka a vízben.

Bármennyiszer tettem magamnak ígéretet, néhány nappal később ugyanott kötöttem ki, míg végül a szorongás ki nem szabadult a másnapok határai közül, rátelepedve a hétköznapjaimra.

Ezt követte az a pont, ahol már sokkal komolyabb állapotokat megélve ideiglenesen letiltásra került ez az „életmód-csomag” — akárcsak egy tévécsatorna.

Végül fél évnyi érzelmi megpróbáltatás és egy sikeresnek titulált, rövid gyógyszeres kezelés után hirtelen a régi életmódom szűk sávjában találtam magam, hogy ott folytathassak mindent, ahol abbahagytam.

Csakhogy ezt követően már semmi sem volt a régi.

Bármennyire is küzdöttem a „régiért”, egy magasabb énem már nem engedte, hogy újra gyökeret verjek.

2016 nyara ennek a kettősségnek a küzdelméről szólt.

Mintha meg sem történtek volna az elmúlt egy év tanításai.

A leckék és figyelmeztetések lassan feledésbe merültek, mint kiürült sörösdobozok egy házibuliban.

Örültem, hogy magam mögött hagyhattam mindent — miközben valójában semmit sem hagytam.

Ez a tény idővel azért felsejlett egy-egy másnaposság után, ahol rendszerint mindig az „ez volt az utolsó” szavakat mantráztam magamnak a takaró alatt.

Visszatért a türelmetlenségem is, amelyet a görkorizásban tanúsított nyughatatlanságom mutatott meg leginkább.

A végső kimerültségig hajszoltam magam, újra teret adva annak az idegbeteg énemnek, aki görcsösen ragaszkodva toporzékolt egy-egy sokadjára elrontott mozdulat után.

Az a bizonyos utolsó előtti csepp végül júliusra esett.

Egy végigkorizott nap után, nagyjából a harmadik és a nyolcadik sör között elhatároztuk, hogy felsétálunk a Gellért-hegyre.
Éjfél körül érhettünk fel a Citadellához, hogy az akkor már homályossá vált kilátásban gyönyörködjünk.

Nem igazán emlékszem a részletekre, csak arra, hogy további néhány sör után elindultunk görkorival lefelé, szlalomozva.

Akkoriban nem volt ebben semmi meglepő.
Korábban is csináltunk ilyet — igaz, talán kevesebb alkohol kíséretében.

Hajnali kettő felé a lefelé vezető, elcsendesedett utcácskák a mi részeges vihogásunktól visszhangoztak, miközben próbáltuk minél nagyobb sebességgel bevenni a meredek kanyarokat.

A következő emlékem, hogy egy hatalmas ütéstől émelyegve szorítom mindkét kezemmel a bal térdemet.
Talán nem mertem megnézni, mi van alatta — talán csak a fájdalom miatt.
Végül, ahogy elvettem a kezem, egy barátom szinte előbb kiáltott fel, mint én:

— Aaaaanyááád!

Egy nagy, vörös foltot láttam szétterülve, a közepén egy apró, szürkésfehér részlettel.
Ez utóbbi valamelyik csontom volt.

A kicsivel több mint fél éve megműtött térdem közepén ezúttal egy hatalmas lyuk tátongott, miután tompítás nélkül belecsapódott az útszegély élébe.
Konkrétan szétnyílt.

— Oké, akkor adjatok egy cigit, és hívjatok mentőt.
Valami ilyesmit mondhatott az akkori énem, a közömbösség álarca mögé bújva.

Az elején még valamilyen szinten bíztam abban, hogy csak egy rémálom legrosszabb pillanatait élem át.
Végül lassacskán magamhoz térve kezdett világossá válni, hogy az elmúlt fél év munkájának gyümölcse egy pillanat alatt szertefoszlott.

Ennyi volt. Vége — gondoltam.

Remegő kézzel, enyhén sokkos állapotban meredtem magam elé, mialatt a mentőkre vártam— közben időnként feleszméltem egy-egy mondatra:

— Bele ne hamuzz már a sebedbe hülyegyerek!

Végül a János kórház omladozó falai között találtam magam, ahol néhány óra várakozás és egy fél doboz cigi után végül összevarrtak.

A röntgen nem mutatott törést, viszont kérdéses volt, hogy történt-e más, maradandó sérülés.
Ehhez CT-t kellett csináltatni, de erre persze várni kellett.

Már bőven pirkadt, mire hazaértem.

Ahogy a bejárati ajtón belépve meglátta anyám a körbefáslizott térdemet, lehorzsolt vállaimat és részeges tekintetemet, csak annyit fűzött hozzá:

— Fasza. A fiam egy őrült.

Máskor nevettem volna ezen, de akkor egy olyan gombot nyomott meg rajtam, amivel a tükörbe nézve szembesültem csak igazán.

Csupa seb és horzsolás voltam mindenhol.
Sör- és cigifüstszag áradt belőlem, a pattanásokkal borított arcomat pedig szinte már eltorzultnak láttam.

Talán még soha nem éreztem magam annyira mélyen mint abban a pillanatban.