kiengedés
A változás nem mindig lineáris.
A régi minták fellazulása rétegekben történik, miközben újra és újra szembe találod magad az emlékeztető triggerek sokaságával. Gyakran tapasztaltam, hogy egy már megoldottnak hitt kellemetlenség újra fellángol az életemben.
Egy-egy szituáció (ami már régóta nem triggerelt) érthetetlen módon újra elkezdi kiélezni az érzékeimet.
A szorongással is ez volt a helyzet.
Négy év alatt voltak olyan időszakok, amikor szinte teljesen elcsendesült, majd váratlanul visszatért, hogy emlékeztessen: van még munka bőven a mélyebb rétegekben.
Amikor például elkezdtem az Anamé kundalini programot 2018 tavaszán, néhány hét intenzív gyakorlás után olyan szinten elcsendesedtek a tüneteim, hogy azt hittem, vége a munkámnak.
Aztán az átmeneti nyugalom után hirtelen leértünk egy mélyebb réteghez, ahol a korábban visszahúzódó tünetek cunamiszerűen törtek a felszínre. A szorongás jellege megváltozott. Mélyebb és erősebb lett.
Nehéz ezt leírni, de valami nagyon megváltozott, csak nem a jó irányba.
Legalábbis akkor azt hittem.
Könnyű ezt hinni, hiszen nem látod a végét, ráadásul úgy tűnik, mintha csak rosszabb lenne minden.
Az ego szereti az ilyen állapotokat rendkívül manipulatív módon kihasználni. Mintha csak egy entitás próbálna szabotálni, hogy visszatartson a változástól, hiszen az előbb-utóbb a lelepleződéséhez vezethet. Ez a legnagyobb félelme.
Ha erős kételyeid és félelmeid támadnak egy ilyen folyamat közben, az gyakran annak a jele, hogy jó úton jársz, mert valami tényleg elindult. Az ego ilyenkor elkezdi szabotálni a folyamatot.
„Ez nem vezet sehová.”
„Te már mindent megtettél.”
„Inkább dobj be egy sört, és gyújts rá.”
Én gyakran így is tettem…
Bárcsak azt mondhatnám, hogy sosem hagytam magam visszarántani. Az igazság viszont az, hogy gyakran estem az önsajnálat kényelmébe, amivel szép lassan újra helyet teremtettem a régi káros gondolatoknak és szokásoknak.
Mondjuk úgy: szerettem kihasználni a szenvedéssel járó lehetséges előnyöket.
Hibáztattam a körülményeket, a szüleimet, az égieket és mindenkit, akit csak kritizálhattam, hogy elvonjam magamról a figyelmet. Időnként ittam és cigiztem, ami még inkább megnehezítette és lelassította ezt az amúgy is érzékeny gyógyulási folyamatot.
Mindez az önszabotáló programok megnyilvánulása.
A mai napig vannak olyan nehezebb időszakok, amikor hirtelen rajtakapom magam ezen. Persze már közel sem annyira, mint abban a bizonyos négy évig tartó időszakban.
Akkor még olyan intenzív érzelmi hullámvasutakon mentem keresztül, hogy a hirtelen kiáramló energia gyakran dührohamokban nyilvánult meg. Ez olyan, mint amikor a pezsgősüvegben felgyülemlett feszültség utat talál magának.
Egyszerűen kirobban.
A sokadik ilyen alkalom után fogtam a bringám, és kitekertem a város mellett elterülő erdőbe kiüvölteni magam. Emlékszem, amikor először ott álltam, fel sem mertem emelni a hangom, annyira szembe ment minden normával.
Többször is körbenéztem, mire végre rávettem magam. Teli torokból.
Nagyon furcsa élmény volt.
Folyamatosan azon járt az eszem, hogy mi lesz, ha valaki meghallja azt az énemet, aki a színfalak mögött dühöng. Végül is ott hagytam őt először igazán megnyilvánulni.
Egy kis szünet után végül minden kijött, aminek ki kellett jönnie.
És nagyon jól esett.
Annyira, hogy az első után hamar rendszeressé vált ez a tevékenység. Habzó szájjal engedtem ki a bennem felgyülemlett indulatokat, miközben néha még egy fejszével is nekiálltam fát aprítani.
Szinte önkívületi állapotba kerültem, annyi minden jött ki belőlem. Olyan szavak és kifejezések, amelyek hallatán egy pszichiáter talán azonnal zárt osztályra küldött volna.
Néhány perc leforgása alatt olyan traumatikus emlékek jöttek fel a lelki zsarolással átfűtött gyerekkoromból, amelyek mind hozzátettek a húszéves koromra kialakult kőkemény szorongás és pánik kialakulásához.
Idővel szembesülnöm kellett azzal, hogy tulajdonképpen mindig is ezt csináltam.
A felszín alatt őrjöngtem.
A régi traumáimat kompenzálta a lázadó énem is, aki szinte már örömöt érzett abban, ha összetörhette magát korizás közben. Ilyen dolgokban is megnyilvánul a feldolgozatlan traumákból adódó elfojtott energia.
Sokáig hittem, hogy az akkor átélt harag mindössze egy-egy elrontott mozdulat sikertelenségéről szólt. A valóság azonban az, hogy a mélyben őrjöngtem mindazok ellen, akiktől úgy éreztem, hogy vereséget szenvedtem.
Az összes gyerekkori bántalmazó, osztálytárs, „tanár” és szülő ellen támadtam annyi év elteltével is szüntelenül. A baj csak az, hogy minden támadás kőkemény öntámadás, amely folyamatos önszabotáló programok megnyilvánulásához is vezet.
Az egyik ilyen az extrém sportban megélt zúzódások és csonttörések folytonos sorozata volt. A felszínen persze ez mindig is „menőnek” volt bélyegezve, holott valahol a gyógyulatlan sebek kompenzálásáról szólt.
Kifordított világban éltem.
Elgondolkodtál már azon, hogy miért vannak olyanok ebben a műfajban, akik tudatosan, szinte sérülésmentesen építenek fel egy karriert, míg mások pár év alatt leépítik a testüket? Ez az egyik oka.
Csak ez nem evidens, mert a mélyben futó alprogramok, hiedelmek és negatív családi minták kivetülése mozgatja a fő szálakat a háttérből.
Nálam 2015-ben telt be a pohár, amikor a térdsérülésem fokozatosan ráébresztett ezekre. Egyszerűen nem maradhatott úgy semmi sem, mint azelőtt.
Most, így visszatekintve, nagyon jó érzés látni, hogy mennyi feszültség és szorongás lett megoldva. Ez egy fontos szó.
Nem elfelejtésről, hanem megoldásról van szó.
Ennek valahol fontos része volt a kiengedés, még akkor is, ha önmagában nem hozott tényleges változást.
Az ilyen „üvöltöző rituálék” után átmenetileg mindig megnyugodtam egy kicsit, és leültem egy közeli réten figyelmet gyakorolni.
Figyeltem magam, és igyekeztem elfogadni azt, aki akkor éppen vagyok. Még akkor is, ha épp egy őrjöngő beteg állattal nézek farkasszemet.
Nehogy azt hidd, hogy ezt a feszültséget csak néhányan éljük át. Ott van szinte mindenkiben, még azokban is, akik nagyon „jó fejek”.
Mélyre eltemetve szunnyad, mint egy kitörésre váró vulkán, aztán pár évtized átmeneti nyugalom után a folyamatosan erősödő nyomás elkezd belülről kifelé megnyilvánulni.
A kérdés, hogy mennyi jel kell ahhoz, hogy közbelépj. A legtöbben sajnos olyan szinten beszorultak a hiedelmeik keretei közé, hogy csak egy erős mintamegszakítás hozhatja el a tényleges változást – ahogy nálam is 2015-ben.
Ez lehet például egy baleset, vagy bármilyen negatívnak bélyegzett esemény, amely elindít egy folyamatot. Onnantól rajtad múlik.
Sok emberről tudom, hogy történt valamilyen nagy törés az életében, mielőtt elindult volna a kiteljesedés felé vezető úton.
Pár év távlatából már látni, hogy ezek a bizonyos negatív események olykor szerves részei egy új életet teremtő kirakós darabkáinak.
