belső harc
szembesülés
Tömegiszony.
Vagy inkább emberiszony?
Sok szorongó szembesül ezzel a fóbiával, de vajon mi állhat a hátterében?
Mert hogy a felszínen átélt tünetek csak a jéghegy csúcsa.
A jelenben átélt érzések számtalan olyan múltbéli tapasztalat megnyilvánulásai, melyeket talán már rég elfeledtünk, viszont egy mélyebb szinten mindezek elmentett információként rezegnek tovább.
Mintha csak egy repülő fekete doboza lenne.
Így a traumatikus élmények is meghatározó lenyomatként élnek tovább a tudatalatti rétegeinkben, melyek nagyban befolyásolják a hiedelemrendszerünket – így a saját szubjektív valóságunkat is.
Az elme folyamatosan tárja elénk ezeknek a belső meggyőződéseknek a bizonyítékait, mintha csak tükröt tartana elénk.
És ha van valahol egy korábban szerzett sebünk, melyről nem vagyunk hajlandóak tudomást venni, idővel egyre hangosabb jelzéseket fog küldeni.
Azt az állapotot, melyet ma pánikzavarral címkézünk fel, senki sem éli meg ugyanúgy. A háttérben mindenkinek más áll.
Megannyi tapasztalat, trauma, ok, okozat vezethet el idáig.
Mi ezeknek talán csak a végső megnyilvánulásait érzékeljük.
A háttérben azonban sok olyan réteg áll, amelyeket ha egyenként nekiállunk lehámozni és kielemezni, eljuthatunk valameddig.
A tömegiszony és a kényszeres szembenézés hozták számomra talán a legnehezebb ilyen szembesüléseket magammal kapcsolatban.
Én sokáig büszkén ki mertem jelenteni:
"Nem érdekel mások véleménye."
És ezt gyakran nagyképű, lekezelő megnyilvánulásaimmal vissza is igazoltam magamnak és a környezetemnek.
Csakhogy a testem egy idő után elkezdett mást mutatni. És az soha sem hazudik.
A lélek így kommunikál velünk.
Testérzetek formájában.
Ha valamit ennyire hajtogatsz magadnak, sanszos, hogy pont az ellenkezője rezeg a mélyben.
A bátor és erős Dani.
A rettegő, gyenge Dani...
Akit nem érdekel mások véleménye.
Vagy épp a kényszeres megfelelés irányítja az életét.
Valahol erről szólt a görkorizás is.
Nem vallhattam kudarcot – sem magamnak, sem másoknak.
Le kellett küzdenem a korlátaimat.
Szó szerint.
Egy másik énem 2012-ben.
Könnyű volt ezt hinni, miután az adrenalintól remegve kiszakadtam egy pillanatra a komfortzónámból. Viszont egy adott ponton már nem tudtam tovább átverni magam, és ehhez egy olyan sérülés kellett, ami ellehetetlenített ezektől a pillanatnyi győzelmektől.
Idővel rá kellett jönnöm, hogy ez az évekig tartó vakmerőség nem volt más, mint a kompenzálása annak a félelemnek, ami mindig is ott nyomasztott a mélyben.
Miután lesérültem, elég is volt neki fél év, hogy átszőjön mindent körülöttem.
Ezután sem volt sok különbség a hozzáállásomban. Ezt az állapotot is úgy fogtam fel, hogy szembe kell néznem vele.
Mert ha nem tettem, csak elvonult a háttérbe, és onnan suttogott a fülembe: „Persze, pihenj csak, de azért ne feledkezz meg a szorongásról.”
Hiszen lehet, hogy így egy nem várt pillanatomban csap majd le rám. Amikor nem számítok rá.
És ezzel be is indult a „mi lesz, ha” program.
Ismerős, ugye?
– Mi lesz, ha annyira elgyengülök, hogy nem fogom kibírni a következő alkalmat?
– Mi lesz, ha el fogok ájulni?
– Mi lesz, ha szívrohamom lesz?
– Mi lesz, ha belehalok?
Végül is ez utóbbi áll minden „mi lesz, ha” mögött.
Erről szólt a kényszeres szembenézésem.
Egy kis nyugalomra legalább szert tehettem ezáltal. Visszaigazolhattam magamnak, hogy túléltem, még képes vagyok rá, edzésben maradtam, stb.
Így voltam mindennel, ami kihívást okozott akkoriban. Különösen az olyan hétköznapi élethelyzetekkel, ahol sok emberrel kellett egy légtéren osztoznom.
Tehát nagyjából mindenhol a városban.
Mert miről is szólnak ezek a szituációk?
– Miért szorongtam ennyire, különösen emberek között?
Néha nem árt visszakérdezni az okokra – egészen addig, amíg csak tudunk.
– Szóval?
– Hát, őő… mert…Csak.
– Csak mond már ki, Dani, bazdmeg!
– Hát, mert rettegtem az emberektől.
– Oké. Miért rettegtem ennyire?
– Mert féltem, hogy észrevesznek. Úgy igazán.
– És miért baj, ha észrevesznek?
– Mert akkor azt is észreveszik, ha rosszul vagyok.
– És ez miért baj?
– Hát, ki tudja… talán mert akkor furán néznek, megköveznek, stb.
– És ez kit a francot érdekel?
– Hát… végül is…
Na látod! A kényszeres megfelelés irányítja az életed. Bármennyire is tagadod.
Most, hogy lehámoztuk a hagyma felső rétegeit: Lesznek még a jövőben tüneteid…?
Hát persze, hogy lesznek.
Mivel a hiedelem gyökér oka sokkal mélyebben van, mint gondolnánk. És pont ez itt a lényeg.
Nem a gondolatok szintjén.
Az első pár réteget talán mi is átláthatjuk, és levonhatunk valamilyen következtetést, viszont egy erősen traumatizált állapotnál ettől még nem fognak elmúlni csak úgy a tünetek.
Persze, jó kiindulási pont megvizsgálni magunkat néhány lépés távolságból. Így megtehetjük az első pár lépést valameddig az éber tudatunkon belül.
A tényleges változáshoz viszont nem elég a felszínt kapargatni. Alá kell merülni a mélybe.
Mert a tudatos részünk csak a jéghegy csúcsa.
Sőt…
Tegyük fel, hogy a szorongás, amivel annyira azonosítod magad, valójában nem is a tiéd.
Gondoltál már erre?
Mi van, ha egy korábbi felmenőd megoldatlan energiáját cipeled valahol lent a mélyben?
