SZÁNDÉK

Jobb megijedni, mint félni.

Sokáig nem vettem észre, hogy a kényszeres szembenézéssel valójában csak erősítem a bennem lévő betegségtudatot.

Hiszen mindig arra készültem, hogy állig felfegyverkezve szembenézzek valamivel. Ezzel voltaképp meg is teremtettem a jövőképemet, ahol a tünetek kapták a legterebélyesebb helyet.

Ott, ahol folyamatosan szem előtt tarthatom őket.

Kicsit sem mertem más felé nézni, ne adj Isten ellazulni, mert féltem, hogy addig talán kiötlenek valamit ellenem, hogy majd egy nem várt pillanatomban sújtsanak le rám.

Így hát minden eshetőségre felkészültem.

Mintha csak folyamatos ellenőrzés alatt kellett volna tartanom magamat, ezzel is táplálva az ördögi kör tüzét.

Azt mondják: "jobb félni, mint megijedni."

Mekkora baromság...

Valójában sokkal rosszabb félelemben élni, mint megijedni.

Erre biztosan megtanított ez az időszak.

Így utólag visszatekintve ma már sok mindennek pont az ellenkezőjét tenném, mint akkoriban.

Bármennyire is nehéz, egy kicsit elfordítanám a figyelmem a harcról, abban bízva, hogy addig az ellenfelem is pihenőre megy. Aztán egyszerűen csak elképzelném, hogy jól vagyok.

Ha az elején nem is egy tömeg közepén látva magamat, de valahol, ahol a körülmények megtámogatják ezt.

Mondjuk, egy csendes, természetes helyen, ahol át tudom érezni a bizalmat. Mert a magja még megvan valahol lent a mélyben.

Ha ügyes vagy és bele tudod élni magad, előbb-utóbb ki is csírázik.

Itt nem a gondolat, hanem az érzet a lényeg, ami sok gyakorlást és erőfeszítést igényel.

Ha kitartó vagy, lesz egy pillanat, amikor átbillen benned valami, és egyszer csak meg tudsz pendíteni egy érzelmet kiváltó húrt magadban.

Ezzel kísérletezni kell.

Próbálj olyan emlékeket felidézni, melyeknek pozitív érzelmi töltése van, és helyezd át őket egy képzeletbeli szituációba. Mintha csak átemelnéd őket.

Lehet, hogy nem fog menni egyik napról a másikra, de ha rászánsz minden nap akár csak 15 percet lefekvés előtt, az már egy jó kiindulási pont. Így tarthatod fenn a legjobban.

Idővel olyan lesz, mintha csak az esti sorozatod legújabb epizódjára várnál.

Egy kis időre átlépsz abba a valóságba, ahol jólét van.

Mert van.

Bármennyire is próbálja velünk elhitetni az ego, nem tűnt el, még mindig elérhető.

És ha kitartó vagy, egyre inkább át fogod tudni ezt élni.

Én ezt tanácsolom legelső, vagyis inkább amolyan nulladik lépésnek.

Nem szeretnék hamis ígéretekkel jönni, ennyivel még nem fogod magad megváltani. Mint mondtam, a gyökér ok ilyen esetekben sokkal mélyebben van.

Viszont ez mégis egy jó kiindulási pont, amivel valamennyire lazíthatsz ezen az ördögi körön, és elkezdheted átírni a programot.

De ami még ennél is fontosabb, hogy ezzel kinyilváníthatod a szándékodat egy cél érdekében.

És ha mindez őszintén megszületik benned, azzal elindítasz egy folyamatot, amelyhez előbb-utóbb segítséget és társakat is fogsz kapni.

A dolgok már csak így mennek.

Én valahogy máshogy voltam bekötve annak idején.

Képtelen voltam elfordítani a figyelmem más felé.

Viszont valami bennem is megszületett, amit ugyan nem tudatosan, de egy adott ponton sikerült szépen ki is fejeznem.

2016 január elsején, valamikor estefelé.

Az ágyamon feküdtem kissé másnapos tekintettel, és gondolatban épp a terveimet szövögettem, melyek között a "jól lenni" állt az első helyen.

Egyértelműen sok dolgom volt.

Az irányt viszont még mindig nem láttam, és ettől elveszettnek éreztem magam, amit csak erősített az év eleji melankólia.

Olyan üresnek és némának tűnt minden. Fogalmam sem volt, mit tartogat számomra ez az év.

Emlékszem, pont akkoriban kezdtem el a gyógytorna gyakorlatokat, és az adott egy kis pluszt a napjaimnak. Jó volt érezni, hogy képes vagyok még valamilyen erő kifejtésére a lábaimmal.

Sok reményt fűztem ahhoz, hogy talán tavaszra újra felhúzhatom a görkorit, ami akkor már néhány hónapja a sarokban porosodott.

Nekem ez nagyon fontos volt akkoriban.

Öt év után ez a dolog annyira hozzám nőtt, hogy szinte már az identitásom részét képezte. Megfogadtam magamban, hogy ha újrakezdhetem, mindenek előtt megtanulom igazán élvezni, ahelyett, hogy a megfelelési kényszer irányítaná a mozdulataimat.

Hirtelen elvittek a gondolataim ahhoz a képzeletbeli naphoz, amikor újra érzem a korlát és a görkori alján lévő sín közti súrlódást.

Az a hang valami csodálatos...

Eljátszottam ezzel a gondolattal, de ahogy rápillantottam a lábamra, azonnal visszatértem a valóságba.

"Mi lesz, ha nem fogja engedni a térdem?"

"Ki leszek én enélkül?"

Szembesítenem kellett magammal azzal, hogy lehet, nem érdemes még álmodoznom. Hiszen a lakást is csak nagy nehezen tudtam elhagyni.

Ott feküdtem két tűz között, hol a pozitív, hol a negatív gondolatoknak adva nagyobb teret.

Annyira el voltam foglalva magammal, hogy közben észre sem vettem az egyik kezemet, amely hirtelen indíttatásból magához vett egy régi újságot, és a szemetesbe dobta.

Ezt követte néhány egyéb kacat a szemközti polcról, majd hirtelen már azon kaptam magam, hogy magát a könyvespolcot is lebontottam csavarostul, mindenestül.

Valójában minden volt ott a könyvek kivételével, ami csak kifejezhet egy eltévelyedett kamaszkort.

Öngyújtó-gyűjtemény, viszkis üvegek, használhatatlan görkori alkatrészek, cigi papír, egy telefirkált utcatábla, Playboy és... horgász magazinok.

Ez utóbbira talán még visszatérek.

A néhány órája még szeméttel túlzsúfolt szobám hirtelen üressé vált falai felszabadító hatással voltak rám.

Akkor még nem értettem, hogy ez a késztetés honnan jöhetett.

Egyszerűen csak megéreztem a súlyát mindannak, amit az évek alatt felhalmoztam magam körül.

És ez a súly a másnaposságtól átfűtött szoba légkörével együtt hirtelen nagyon kellemetlenné vált.

Olyannyira, hogy muszáj volt megszabadulnom tőlük.

Egy olyan időszak lenyomataitól, amely bizonyos értelemben már egy évek óta süllyedő hajó volt, és amin még a merülés után is fent maradtam levegőért kapkodva.

Erre képes a ragaszkodás.

Néha teszünk dolgokat, amiknek talán akkor még nem érezzük át a jelentőségét.

Ez is egy ilyen pillanat volt.

Magam mögött kellett hagynom egy periódust, amely már egyáltalán nem szolgálta a javamat.

Valami akkor és ott, azon a napon megszületett bennem, de ezt még nem tudtam.

Viszont egy felsőbb énem már igen.

Ő egyértelmű jelet adott arra, hogy végre képes beengedni a változást, ami attól a naptól kezdve szép lassan el is kezdett beáramlani.

Valahol a Dunakanyarban egy ködös reggelen.